Egy ilyen közösségben, a Los Angelestől harminc kilométerre található Robledóban él a 16 éves afroamerikai lány, Lauren Oya Olamina, akinek apja baptista lelkipásztor, a pár családot számláló közösség vezetője. Lauren születésétől fogva egy igen ritka betegségben, hiperempátiában szenved, amelynek egyik legkomolyabb tünete, hogy szó szerint átéli mások fizikai fájdalmait, így embertársai szenvedése számára egyenlő a pokollal.

A robledói közösség napról napra egyre nehezebben küzd meg a kihívásokkal, és csak idő kérdése, hogy mikor roppan össze a falakon kívülről rá nehezedő, egyre fokozódó erőszak nyomása alatt. Bár még fiatal, Lauren nagyon éretten és tudatosan érzékeli a rájuk leselkedő veszélyt, ezért vésztartalékkal felszerelkezve nem éri teljesen meglepetésként, amikor nem sokkal a 18. születésnapja után bekövetkezik az elkerülhetetlen: a fosztogatók áttörnek a falakon, és mindenkit lemészárolnak, aki csak útjukba kerül. A lány megmenekül, és előbb egyedül, majd harmadmagával próbál minél távolabb jutni a szétdúlt lakónegyedtől. A kis csapat úti célja a távoli és számukra ismeretlen észak, ahol a hírek szerint valamivel jobb a helyzet, bár az államok közötti határok lezárása miatt kétséges, hogy meddig jutnak el. Lauren nemcsak elszántsággal van felvértezve, hanem egy önmagában érlelt – majd papírra vetett – gondolatokon és iránymutatásokon alapuló új hitvilág, a Földmag csírájával is, amelyről szent meggyőződése, hogy az egyetlen lehetséges alapot jelenti az újrakezdéshez. A vándorlás során a háromfős csapathoz újabb személyek csatlakoznak, így az egyre gyarapodó közösség nagyobb eséllyel képes felvenni a harcot az út során rájuk leselkedő veszélyekkel – elsősorban a fosztogatókkal. Két hónap után megérkeznek a csapat egyik tagja – egy ötvenes éveiben járó, korábban orvosként dolgozó férfi – tulajdonában lévő, kellőképpen elszigetelt birtokra, amely alkalmasnak tűnik arra, hogy egyelőre megállapodjon ott a közösség. Ekkorra pedig Laurennek is sikerült a társaság legtöbb tagjában elültetni a Földmag gondolatát, így a felmerülő nehézségek ellenére minden adottnak tűnik egy újrakezdéshez.

A magvető példázata Octavia E. Butler 1993-ban megjelent disztópiája, a Földmag-duológia első regénye. Annak ellenére, hogy közel harminc éve jelent meg, 2020-ban New York Times bestseller lett. Aktualitását nem utolsósorban annak köszönheti, hogy szinte napjainkban (2024-2027 között) játszódik. Ez nyilván óhatatlanul is adja magát egy összehasonlításra, szerintem kevesen vannak, akiket nem foglalkoztat a könyv kapcsán a gondolat, hogy vajon ma hogyan néz ki a valóságban az, amit Butler harminc évvel ezelőtt elképzelt. Ez az összehasonlítás legalább két szempontból lehet érdekes: egyrészt a fizikai környezet, másrészt a társadalmi folyamatok vonatkozásában. Butler 2024-re vizionált fizikai világára visszafordíthatatlanul rányomták bélyegüket a klímaváltozás okozta természeti katasztrófák és járványok, és ebben az értelemben nem áll annyira távol attól, amit napjaink valóságában, a saját bőrünkön tapasztalunk. Az nyilvánvaló, hogy egyelőre még nem tartunk ott, ahol a könyvben felvázolt világ, de elég komoly léptekkel haladunk egy a mostaninál sokkal élhetetlenebb környezet megteremtése felé, ami a világ bizonyos részein hasonló következményekkel járhat, mint Butler Amerikájában. Mindazonáltal a regénynek ez a része eléggé vázlatosan van kidolgozva, a klímaváltozás következményei inkább csak utalásszerűen kerülnek szóba, talán a vízhiány az egyedüli, amely szervesen beépül a történetbe.

Ami a regényben vázolt társadalmi folyamatokat illeti, ezek szerintem még távolabb állnak napjaink valóságától – bár némi erőltetéssel nyilván elég sok mindent bele lehet magyarázni –, és ezt annak ellenére is így gondolom, hogy a XXI. század első negyedének globális gazdasági folyamatai, a világ több pontján is forrongó fegyveres konfliktusok, az erőforrásokért folyó ádáz küzdelem, a lassan két éve tartó járványhelyzet generálta feszültségek egyáltalán nem adnak túl nagy bizakodásra okot. A Butler által bemutatott világ legalább 100-150 évvel visszalépett az időben, a társadalmat összetartó kötelékek legtöbbje szétszakadt, visszatért a rabszolgaság, az állam nem képes – és a jelek szerint nem is kívánja – betölteni azt a szerepét, amellyel polgárai számára a minimális biztonságot és életfeltételeket biztosítani tudja. Bár az emberiség a történelem során számtalanszor bebizonyította, hogy képes viszonylag hamar kivetkőzni magából, és állati szintre degradálódni, én ebben az értelemben véve elrugaszkodottnak gondolom azokat, akik ebben a feltételezett analógiában látják Butler könyvének aktualitását. Azt ugyanakkor rögtön hozzá kell tenni, hogy a regény az Egyesült Államokban játszódik, ezért azt el tudom fogadni, hogy azok számára, akik ma ott élnek, akik mindennapi életét nagyban meghatározza a mai Amerikát jellemző társadalmi megosztottság, teljesen más üzenete van Butler gondolatainak, mint valakinek, aki a világnak ebből a szeglétből szemléli a világot.

Ha a lehetséges analógiákon túllépünk, és ezektől függetlenül nézzük A magvető példázatát, azt egyértelműen kijelenthetjük, hogy a regényben megjelenő disztópikus világ fikcióként teljesen rendben van, a körülmények, a szereplők és az események között megvan az az összhang, ami szükséges ahhoz, hogy előrevigye a történetet. Ezt nagyon jól egészíti ki a komor, helyenként egészen demoralizáló hangulat, illetve a Butler által sokszor kendőzetlenül, mindenféle finomkodás nélkül ábrázolt erőszak, brutalitás. A szereposztás néhol egészen izgalmas, van pár kimondottan érdekes karakter, viszont én személy szerint kissé túlzásnak éreztem azt, hogy egy a felnőttkorba alig belépő lány kapta azt a szerepet, hogy az egyre gyarapodó közösséget északra tartó vándorlásában vezesse, a vallásalapítói ambícióiról nem is beszélve. Persze, ha az új hitrendszer, a Földmag szempontjából közelítjük a kérdést, talán észszerű döntésnek tűnik, hogy az eköré építendő közösség összefogásában egy gondolkodásmódjában és lelkületében nyitott, a régi világból keveset tapasztaló karakterre háruljon ez a szerep. Az már megint más kérdés, hogy egy ilyen típusú összeomlás után egy új vallás-e a legalkalmasabb arra, hogy megalapozza a társadalom újjáépítését – nekem efelől vannak kétségeim. Ebben valószínűleg az is szerepet játszik, hogy a regényt átszövő Földmag-elmélet engem különösebben nem érintett meg, nem tudtam sem átlátni, sem átérezni kellőképpen – annak ellenére sem, hogy az egyes szám első személyű, naplószerű narráció egészen közvetlen módon adott ebbe betekintést. Gyanítom – és egyben remélem is –, hogy a duológia második kötete ezen a téren is tartogat még némi újdonságot, A magvető példázata ugyanis engem egyelőre nem győzött meg, a fülszövegben és egyéb fórumokon szembejövő ajánlásokhoz képest mindenképpen elmaradt a várakozástól.

Octavia E. Butler (1947-2006) a kaliforniai Pasadenában, fekete szülők gyerekeként született, kétszeres Hugo- és Nebula-, egyszeres Locus-díjas írónő. A tudományos fantasztikummal gyerekkorában, a helyi könyvtárban töltött idő alatt találkozott, írni pedig a ’60-as évek végén kezdett. Egy tanára bátorítására végezte el a hathetes Clarion Science Fiction Writers Workshopot, ezt követően jelentek meg első olyan novellái, melyekért pénzt is kapott. A sikert a Patternist című sorozata hozta meg számára, amelyet követően, 1978-tól csak az írásból élt. Több mint tíz regénye és két novelláskötete jelent meg, ezek közül a leghíresebbek a Xenogenezis-trilógia regényei, valamint a Kindred- és Földmag-duológia.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com