Évekkel ezelőtt egy interjúban említetted, mennyire jó felfedezni, hogy egy-egy magyar népmesetípus vagy motívum más népeknél is előfordul, és hogy mennyire izgalmasak ezek a változatok. A Varjúherceg éppen ilyen ismeretlenül is ismerős történeteket foglal magában a világ minden tájáról. Mikor született meg a könyv ötlete, és mennyi idő kellett, hogy elkészüljön?

Az ötlet már régóta motoszkált bennem, pont azért, mert szeretek olyan történeteket mesélni, amelyek ismerősek a közönségnek, mégis mutatnak valami újat. Sok olyan meseváltozat került a Varjúhercegbe, melyek az állandó repertoárom részei, mert egyszerűen jobbnak találom őket, mint a „klasszikus” verziót. Évek óta gyűjtögettem ezeket, de magának a kötetnek az ötlete tavaly merült fel, a Ribizli-sorozat harmadik részeként. Onnan indult a gondolat, hogy sokan tipikusan „női” vagy „férfi” mesének hisznek egy-egy mesetípust, én meg szerettem volna mutatni, hogy léteznek fiú Hamupipőkék is, vagy lányok, akik felmásznak az égig érő paszulyra. Maga a válogatás és az írás néhány hónapot vett igénybe, de sokévi mesemondó munka van mögötte.

Egy könyv megírása nagyon nagy fegyelmet igényel. Miközben az látszik az írásaidból is, hogy tele vagy ötletekkel, kreativitással. Hogyan tudod a kettőt összehozni?

Szerintem a kettő nem áll ellentétben egymással. Engem a keretek, a határidők kifejezetten motiválnak arra, hogy keresgéljek, alkossak, gyűjtögessek. A napjaimat is úgy osztom be, hogy külön időt szánok a rendszeres meseolvasásra, mesekutatásra, így folyamatosan gyűlnek az új források, és később sokkal egyszerűbb belőlük dolgozni. Az „ihletett” kreatív munkát különben sem a billentyűzet előtt végzem, hanem mesélés közben a fellépéseimen. A mesék akkor alakulnak, színesednek, csiszolódnak, és utána már csak le kell őket írni.

A Világszép Alapítvány munkatársa vagy. A mesékkel a gyermekotthonokba is igyekeztek belopni a varázslatot és meghittséget. Mi ebben a hivatásban a legszebb és a legnehezebb számodra?

A legnehezebb nyilván az, hogy gyermekvédelemben élő gyerekekkel dolgozunk, akik nagyon nehéz történeteket cipelnek magukkal. Egészen kicsi gyerekekkel is találkozunk, akik keresztülmentek olyan élményeken, melyekbe egy felnőtt is beleroppanna. Ezekről egyébként keveset tudunk, mert mi nem foglalkozunk terápiával, nem firtatjuk, ki miből érkezett, de azért hallunk, látunk dolgokat, amiket meg kell tanulnunk magunkban feldolgozni. És minél jobban megismerjük, megszeretjük ezeket a csodálatos, világszép gyerekeket és fiatalokat, annál keményebb hallani tőlük, hogyan bántak velük mások. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a munkám tele van gyönyörű pillanatokkal. Minden nyáron lelkesen várom a táborokat, ahol Paloznakon nagyon klassz heteket töltünk együtt, mesélünk reggel-este, játszunk, alkotunk. És természetesen imádom az esti meséléseket, amikor bemegyek egy-egy gyerekotthonba mesét mondani. Olyankor a gyerekek összegyűlnek, beszélgetünk, és mesélhetek nekik olyan történeteket, amilyeneket ők szeretnének hallani. Belekérdeznek, hozzászólnak, a magukénak érzik. Jó érzés elvinni a meséket oda, ahol nagy szükség van rájuk, de ráadásul egy mesemondónak is hatalmas ajándék, hogy ilyen közönsége lehet. Most már harmincnyolc aktív Világszép önkéntes mesemondó is segít minket ebben a munkában.

A Varjúherceg című mesét elolvasva, ami épp a 99. oldalon található, megértettem, miért ez lett a címadó történet. Nagyon különleges és szép. A Méreg-hegy, amit csak a saját maga kovácsolta patkókkal tud megmászni a hősnő, egészen különös. Számodra mit szimbolizál ez a próba?

Pont emiatt a mozzanat miatt szerettem bele én is ebbe a mesébe! Nagyon tetszett, hogy a hősnő nemcsak vesz patkót valahonnan, hanem ő maga is elsajátítja a kovácsmesterséget: tudást szerez hozzá, hogy hosszú távon meg tudja magát védeni, hogy ő maga el tudja készíteni azokat az eszközöket, amelyek átsegítik a kihívásokon. A hegy, amelynek minden része mérgező, szépen tükrözi, hogy néha mérgező környezetbe kerülünk, mérgező helyzetekbe vagy emberek közé, és olyankor minden erőnkre, kitartásunkra és tudásunkra szükség van, hogy sértetlenül átvergődjünk a nehézségeken. És természetesen segítségre is, hiszen ez a hősnő sem egyedül teszi meg az utat, és visszafelé már a férjét is átsegíti rajta.

A meséknek mágikus, teremtő ereje van. Előfordult már, hogy egy történet, amelyet elmeséltél, felsejlett az életedben?

Általában utólag szoktam rádöbbenni, hogy bizonyos élethelyzetekben miért vonzottak bizonyos mesék. Menet közben csak azt érzem, hogy nagyon nagy kedvem van hirtelen ilyen meg olyan történeteket kutatni, beleásom magam teljesen a témába, és aztán szépen lassan össze szokott állni a kép, hogy miért van dolgom velük. Amikor például először utaztam Amerikába, hogy egy évet ott töltsek ösztöndíjasként, hirtelen borzasztóan érdekelni kezdtek az alakváltókról szóló legendák. Olyan történetek, amelyeknek a szereplői átjárnak két világ között, és átalakulnak, hogy a kétféle világhoz alkalmazkodjanak. Így utólag már elég egyértelmű…

Milyen mese vagy történet jut eszedbe Győrről?

Első körben a vaskakas legendája, mert azt szerintem minden győri gyerek ismeri. (szmájli) De a nagypapám, aki ménfőcsanaki, szintén sokat mesélt nekem helyi történeteket. Egy része igaz volt, a családunkról szólt meg a régi időkről, de volt közöttük rengeteg, melyekre később ráismertem mindenféle népmesegyűjteményekben. Pedig papa teljesen úgy mesélte, mintha a mi falunkban történtek volna. Ez az élő mesemondó hagyomány varázsa!

Zalka Csenge Virággal és legújabb mesekönyvével november 21-én, vasárnap délelőtt 10 órakor találkozhatnak az érdeklődők a Győri Nemzeti Színházban a Mesekuckóban.

Zalka Csenge Virággal mesemondásról és egyebekről korábban itt, saját könyvespolcáról pedig itt beszélgettünk.

Szabados Éva
Fotók: Prohászka Szandra