Mikszáth Kálmánné Mauks Ilona 1921. augusztus 20-án fejezte be a kéziratát, és rövid magyarázattal szolgál, hogy mi ösztönözte a történetük megírására. Nagyon megható ez a felvezetés, érződik benne az özvegyasszony fájdalma, az erkölcsi bizonytalanság a kitárulkozás miatt, ugyanakkor ezzel teljesítette férjura kívánságát, és egy csodálatos emlékiratot hagyott hátra az utókornak, amelyből sok részletet megtudhatunk Mikszáth Kálmán műveinek a keletkezéséről, a magánéletükről, a személyiségeikről, és itt kihangsúlyozom, hogy Ilonáé felettébb érdekes és figyelemre méltó. Ő képviseli a korabeli háziasszony, feleség és anya mintáját, aki mindent megtesz a családjáért, a saját igényeit háttérbe szorítva maximálisan kiszolgálja a férjét és a gyermekeit.

Az emlékirat két nagy részből tevődik össze, ahogy a házasságuk is két fejezetből állt. A kronológiai sorrendben felépített első rész Ilona gyermekéveit, fiatalságát mutatja be, a Mikszáthtal való megismerkedésük történetét, a szerelmük körüli bonyodalmakat, házassági terveiket, a nehezen megvalósuló esküvőt, egészen a válásig. Nagyon személyes, nagyon intim a leírás, ugyanakkor közvetlen és hiteles. Annyi apró részlet, annyi figyelem és figyelmesség lapul a sorok között, ami közel hozza az olvasót ehhez a nagyszerű asszonyhoz, aki képes volt szembeszállni a szüleivel a szerelméért, és az atyai tanács ellenére is férjhez ment szíve választottjához. Nem lehetett könnyű a 19. században ezt megtenni, ráadásul 1873-ban, amikor az utolsó nagy kolerajárvány Magyarország-szerte szedte az áldozatait. Az egyik áldozat éppen Mikszáth édesanyja volt, éppen az esküvőjük másnapján szereztek tudomást a haláláról, így végtelenül szomorúan tértek haza Szklabonyára, Mikszáth szülőfalujába.

Megismerkedésük és az udvarlás időszaka csupa vidámsággal, mókával, huncutsággal teli időszak. Ilona komolyabb személyiség, Kálmán felszínesebbnek tűnik, de ez csak a látszat, apránként kiderül, hogy a vidámság mögött gyakran zavar és szomorúság húzódik meg. Együtt mégis képesek megtréfálni a rokonokat, ismerősöket, fiatalságuk bohém jellege mutatkozik meg ezekben az években.

Rendkívül fontos szerepet töltenek be mindkettejük életében a családtagok, az otthon, a vidéki közeg, a rokonság, akiknek az életéből és történeteiből Mikszáth gyakran inspirálódott az elbeszéléseihez. Ilona mindig megjegyzi egy-egy ilyen történet kapcsán, hogy melyik novellát, elbeszélést vagy regényt ihlette, ez végig megmarad a memoár írása során, ami segít megérteni és kapcsolódni, közelebb hozva az olvasót a nagy íróhoz. Az az egyszeri olvasó, aki általában csak annyit tud Mikszáth magánéletéről, hogy kétszer vette feleségül ugyanazt a nőt, az meglepődik, és élményekben gazdagodik azáltal, hogy betekintést nyer ebbe a magánéletbe. Gazdag élet ez, tele humorral és szenvedéssel, kudarccal és sikerrel, hatalmas mélységekkel és óriási magasságokkal. Mikszáth Kálmán sok mindenen ment keresztül élete során, a siker nem jött könnyen, de a tűz, amely az írás melletti kitartást ihlette, végig lobogott benne. És bár el kellett válnia szeretett nejétől, hogy a nehéz sorstól megkímélje, amint a körülményei engedték, újra megkérte a kezét, és haláláig kitartott mellette.

A második rész erről szól, a fonal újrafelvételéről, Ilona kétségeiről, aztán a közös életük újrakezdéséről, a sikerekről, a gyermekáldásokról, a családi gondokról, betegségekről, egészségi hanyatlásról, miközben a szakmai sikerek halmozódtak. A vég elkerülhetetlen mindenki számára, még a legnagyobbakat is elragadja a kegyetlen halál, és nem marad más utánuk, csak a hiány és a fájdalom.

Összességében azonban boldogok voltak ők ketten, megelégedettek a házasságukban, a családi szeretetben és békességben, amelyet Ilona minden igyekezetével próbált fenntartani, hogy közben szeretett férjura alkothasson, létrehozhassa azokat a műveket, amelyeket akkor is és azóta is a legnagyobbak közé sorol a magyar nemzet.

Mikszáth szerette a vidéket, leginkább Nógrád megyét, ahol született és gyermekéveit töltötte, és szerette Pestet, ahol pezsgett az élet, az irodalmi és a politikai egyaránt, és mindkettő kellett ahhoz, hogy kiteljesedhessen az alkotásaiban. Szeretetre méltó tulajdonsága ez, ahogy ragaszkodott a hazájához, a nemzetéhez, és a családjához, szülőföldjéhez. Ilona sok szeretettel ír erről, úgy mutatva be Kálmánt, hogy mi is jobban megszeretjük ezért a tulajdonságáért. Biztosan voltak hibái is a nagy írónak, hiszen ember hiba nélkül nincsen, de Ilona keveset beszél erről, érződik az az óriási szerelem és szeretet, amellyel viseltetett választottja iránt, és bár együtt búsulunk vele, amikor el kellett válniuk, Ilonával együtt bocsátunk meg a férfinak, aki megsebezte a szívét. Együtt izgulunk vele minden nagyobb jelentőségű eseménynél, együtt szomorkodunk, együtt örülünk vele, amikor úgy hozza a sors. Ettől olyan kedves ez az olvasmány. Nem tart olyan távolságot, amit feltételeznénk egy korabeli nő emlékezéseiből, sőt, gyakran párhuzamot is tudunk állítani a saját életünk megpróbáltatásaival, ami nagy dolog és nagy élmény az olvasónak.

A Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései csodaszép könyv minden értelemben. Kedves és szép a borítója, amelyen Ilona és Kálmán arcképe látható, a fehér alap tisztaságot sugároz, őszinteséget sejtet, a háttérkép pedig a levelezésükre utal, amely fontos szerepet tölt be a visszaemlékezés lapjain. Ilona arcképe erőt sugároz, ez az erő segítette őt élete során, kitartása példaértékű, mi olvasók pedig hálásak vagyunk, hogy teljesítette szeretett férje kívánságát.

Gálovits Rózsa
Forrás: olvasoterem.com