Noha a fülszöveg elég árulkodó („Dell Parsons szüleit bankrablás miatt lecsukják”), magáról a rablásról csak a regény egy későbbi szakaszában árul el részleteket. Előtte megérteti az olvasóval, hogy Dell szürke, már-már sivár hétköznapjai miért voltak a gyerek számára mégis teljesen normálisak. Amiatt, hogy egy ilyen felvezetés után aztán több mint száz oldal kell ahhoz, hogy a tényleges rablásig érjünk, egyesek esetleg vontatottnak találhatják Ford stílusát, de nem az.

Megpróbálom a cselekményt dióhéjban, spoilermentesen vázolni: Dell Parsons a montanai Great Fallsban él lány ikertestvérével és a szüleivel. Az apjuk korábban a légierőnél szolgált, így a család bázisról bázisra költözött; a cselekmény idején Bev (az apa) azonban már nem aktív szolgálatos, és különböző munkákból próbálja eltartani a családját. Előbb Oldsmobile autókkal kereskedik (sikertelenül), aztán használtautó-árusítással próbálkozik (nem több sikerrel), majd gazdasági területek adásvételében látja meg a lehetőséget, ám végül pénzt a konyhára egy illegális tevékenység hoz: indiánoktól lopott marhákat szállít egy, a vasútnál dolgozó séf számára. Ennek következményeként sodródik adósságba, és dönt úgy, hogy – a tartozást kiegyenlítendő – kirabol egy bankot Észak-Dakotában. A tervbe bevonja a feleségét is, aki, bár nem rajong az ötletért, tettestársa lesz. Amint az a fülszövegből is kiderül, Dell szüleit a bankrablás miatt lecsukják; Dell ikertestvére elszökik otthonról, a fiút pedig a család egy barátja átcsempészi Kanadába, hogy ne kerüljön állami gondozásba. Dell, aki azon a nyáron még a továbbtanulásról és a sakk-körről álmodott, a kietlen prérin találja magát, egy isten háta mögötti, lerobbant kisvárosban, egy hideg, lepusztult szálláshelyen, ahol egy szálloda tulajdonosának, Arthur Remlingernek dolgozik. Remlinger múltjáról idővel sötét dolgok derülnek ki, és Dell rájön, hogy nagyon óvatosnak kell lennie.

Richard Ford regényének főszereplője egyes szám első személyben meséli el a történetet. Dell Parsons ötven év távlatából tekint vissza az 1960-as év eseményeire. A cselekmény idején ő 15 éves volt, ma egyetemi tanár. A retrospektív nézőpont, a fél évszázadnyi idő és a narrátor érettsége együtt határozzák meg azt, ahogy Dell a történteket látja és láttatja. Megfontolt, bölcs és szelíd hangnemben meséli el azokat az eseményeket, amelyek olyan nagy változást jelentettek az életében, amelyek valósággal kettészakították az életét, és lett előtte és utána. Egy kívülálló nyugodtságával vezeti végig az olvasót a történteken. Noha többször is hangsúlyozza, hogy a szüleik felelőtlenül cselekedtek, egyszer sem vádaskodik, és már-már empatikus hangvételben beszél róluk. Azt mondja, hogy „visszatekintve […] lehetséges úgy látni kis családunkat, mint amely kárhozatra volt ítélve, és csak várta, hogy elnyeljék a tajtékzó hullámok, és romlás meg kudarc volt a végzete. De én az igazsághoz híven nem mutathatom be magunkat így, se azt az időszakot nem tekinthetem rossznak vagy boldogtalannak, annak ellenére, hogy a hétköznapitól nagyon is távol állt.” Dell tehát szó szerint ragaszkodik az igazsághoz, és ez alatt az értendő, hogy miként élte meg azt az évet. Ő akkor, gyerekként úgy érezte, hogy az időt a családi élet tartós rendje töltötte ki, hogy minden rendben volt, és ötven év távlatából is így mesél az akkori hétköznapokról, tulajdonképpen nem engedve, hogy az események tükrében másképp emlékezzen a szakadás előtti időszakra. Az érzelmek érdekes egyvelege bontakozik ki a könyv lapjain, és a narrátor által választott hangnem egy intelligens, kiegyensúlyozott, a múltjával megbékélt felnőttet sejtet, akivel nem lehet nem szimpatizálni.

A Kanadában töltött idő (a két részre tagolt regény második része és egyben a könyv második fele) merőben más körülmények között telik, és Remlinger felbukkanása tulajdonképpen egy különálló történetet szül Dell történetében. A szintén Amerikából származó férfi sztorija sehol sem kapcsolódik Dell élettörténetéhez, kivéve az utolsó hetek cselekményét, amikor a fiú akaratán kívül kerül olyan közel Remlingerhez, és ezáltal oly nagy veszélybe, hogy úgy érzi, lépnie kell. Az a néhány hét, amit Dell Kanadában tölt a határon való illegális átkelést követően, elképzelhetetlenül mostoha körülmények között telik, de minderről nagyon tárgyilagosan, panasz nélkül, már-már szenvtelenül mesél. Nem törekszik arra, hogy a tizenöt éves Dell iránt szánalmat ébresszen az olvasóban vagy hogy a fiút áldozatként tüntesse fel. Az aprólékos történetmesélés eredményeként persze elég világos kép tárul az olvasó elé, de az érzelmek terén a távolságtartás fékként működik.

Engem Dell passzivitása zavart a legjobban a regényben. Már olvasás közben próbáltam megfogalmazni, hogy egész pontosan miről is szól ez a regény. Egy rosszul megtervezett, félresikerült bankrablásról? Egyáltalán nem. Esetleg Dell felnőtté válásáról? A fiú tizenöt éves, amikor mindezek (a szülei által elkövetett rablás, a szülei letartóztatása, az ikertestvére szökése, a kanadai határon való illegális átkelés) körülötte megtörténnek. Noha ötven évvel később meséli el az eseményeket, a narráció olyan részletes, hogy az olvasó egy pillanatig sem hiheti azt, hogy Dell esetleg elfelejtett dolgokat, vagy hogy nem emlékszik arra, hogyan érzett, miként reagált a történtekre. Az a gond, hogy sehogy sem reagált. Nem lázadt, nem borult ki, nem tiltakozott. Tétlenül szemlélte, hogy mi történik körülötte, egyszerűen csak sodródott az árral, pedig abban a korban volt, amikor ilyen kaliberű események önkéntelenül is kihoznak valamit egy kamaszból, még ha egy bizonyos burokban is élte addigi életét. Richard Ford olyan realistán ábrázol mindent a regényben (embert, tájat, a szereplők cselekedeteit, párbeszédeket), hogy Dell fásultsága, Dell cselekvéseinek a hiánya nem tűnik hiteltelennek, de miatta elmarad a karakter fejlődése, így nem mondhatom, hogy a Kanada Dell Parsons felnőtté válásáról szól – pedig szólhatna. A karakter gyökeres változáson esett át, ez egyértelmű, ha egymás mellé helyezzük a tizenöt éves Dell Parsonst, ahogyan ő a regény lapjain megelevenedik, és a hatvanöt éves narrátort, aki olyannyira más hangon mesél a tizenöt éves Dellről, de ez a fejlődés, ez a változás a regényben elmesélt történeten túl következett be, és az olvasó előtt rejtve maradt.

Richard Ford prózája lenyűgöző, szép és realista. Aprólékosan, minden részletre kiterjedően ír (ebben szerintem egy kicsit Philip Roth-ra hasonlít), és emiatt helyenként egy kissé túlírtnak tűnik a regény. A dialógusok teljes mértékben realisztikusak, a karakterábrázolás hiteles, a tájleírásai pedig gyönyörűek – néha Cormac McCarthy-sak, de annak sötét, borús tónusai nélkül.

Richard Ford (1944) regényeit a „piszkos realizmus” (dirty realism) irányzatába sorolják. 1996-ban az Independence Day című regényéért PEN/Faulkner- és Pulitzer-díjat kapott. Az 1990-es Vadon c. regényéből 2018-ban Jake Gyllenhaal és Carey Mulligan főszereplésével készült film. Magyarul mindeddig a Vadon és a Kanada olvasható, mindkettő az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com