A múmiák olyan eszközökkel való vizsgálata, mint a CT vagy a röntgen, számtalan új és hasznos felismeréshez vezetett. A tudósok olyan információknak jutottak birtokába, amelyek egészen más megvilágításba helyezték az ókori Egyiptom lakóinak életét, mint addig hittük. Ráadásul várható volt, hogy a régmúlt kórokozóinak alaposabb ismerete ugródeszkát jelent majd a jelen kor betegségeinek sikeres kezelésében. Nem csoda hát, hogy az egykori kutatócsoport mélyen átérezte a kezdeményezés jelentőségét. A gondos előkészületeket követően végül 1975. június 10-én, a Manchesteri Egyetem Orvostudományi Karának műtőjében az orvosi szike bemetszései nyomán lehullott a fedőpólya első kötése, hogy hátborzongató valósággal tárja elénk egy több ezer évvel korábban élt gyermek halálának történetét. Az „1770-es múmia” boncolása után pedig már nem volt megállás, egyre több bebalzsamozott test mesélt arról, hogyan zajlott egykor az élet a piramisok árnyékában. A kibontakozó történetek azonban korántsem mutatkoztak olyan romantikusnak, mint ahogyan képzelnénk.

Egy usébti, egyiptomi sírmelléklet (Szépművészeti Múzeum CC BY-NC-ND)

A ragyogó homok birodalmában, a méltóságteljesen magasló szfinxek között ugyanis emberfeletti küzdelem zajlott a túlélésért, amely során a homo sapiens felett gyakran láthatatlan, mégis mindennél hatalmasabb ellenfelek győzedelmeskedtek: a kórokozók. A bacilusok és vírusok nem válogattak, ugyanolyan kíméletlenséggel ragadták halálba az apró, füstös kunyhóban éldegélő takácsot, mint az istennek tartott, kincsekben dúskáló fáraót. A tbc, malária és himlő mellett az élősködők is kivették a részüket a lakosság megtizedeléséből. A bepólyált testek többsége szenvedésekkel teli életekről és sokszor küzdelmes haláltusákról számoltak be. A vizsgálatok során kiderült például, milyen pusztításra volt képes a homok. A sivatagi tüdőbajnak nevezett betegség, amelyet a homokszemcsék légzőszervbe jutása okoz, szinte mindennaposnak bizonyult az ókori egyiptomiak között. A szegényebb emberek állapotán csak tovább rontott, hogy rosszul fűtött, füstös házakban laktak, így a tüdejüket korom is szennyezte.

Múmiadísz a római időkből (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

Az élősködőket szintén számos küzdelmes halálért tarthatjuk bűnösnek. Persze nem mindegyikük gyilkolt, ám az életminőséget jelentősen rontották. Az „egyiptomi métely” nevű betegség például alaposan megkeserítette áldozatai életét, és mivel kiváltója, a schistosoma nevű élősködő lárvái a vízből kerültek az emberi bőrre, meglehetősen nehéz volt elkerülni a fertőződést. A lárva a szőrtüszőn át a testbe jutott, és a kifejlődött féreg végül a belekben vagy a húgyhólyagban petézett le, belső vérzést, ezáltal vérszegénységet és krónikus fáradtságot okozva. A betegség annyira gyakorinak számított, hogy tizenéves korra szinte valamennyi gyermek ebben szenvedett. És mivel a belső vérzés következtében véres vizeletet produkáltak, az ókori egyiptomiak szentül hittek a fiúk menstruációjában.

Hajó a Níluson. Nem volt éppen tiszta a vize (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

Rengeteg megbetegedést okozott a medinaféreg is, amely az ivóvízből jutott a szervezetbe: a kifejlett példány mérete elérhette a 90 centimétert is. Bár végül elhagyta a gazdatestet, a visszamaradó sérülések a láb amputálását is eredményezhették, ami szintén nem számított garanciának a túlélésre. Bár a többezer éves testek vizsgálata során számtalan szomorú történet tárul fel, az ókori kórokozókkal kapcsolatos információk hatalmas segítséget nyújtanak a jelenleg is pusztító betegségek megértésében, és elősegítik a hatékonyabb kezelési módszerek felfedezését. A mumifikálást alkalmazó ókoriak tehát nem tévedtek olyan nagyot: a holttestek tartósításával valamilyen értelemben új életet teremtettek. Még ha nem is úgy, ahogyan azt akkoriban gondolták.

Címlapkép: Egy múmia koporsójával (metropol.hu)

Kecskés Nikoletta
Forrás: forumhungaricum.hu