Győry Domonkos első könyve 2016-ban jelent meg, a Profán, avagy tollbamondás a pillanatnak szépirodalmi „szöveggyűjteményét” (amely kisregényt, két színművet és 16 rövidprózai töprengést foglalt magában) egy évvel később követte a Hölgy alulnézetből immár nagyregénye. A legújabb kötetre 2021-ig kellett várni: az Anyám sírása halkul a 20. Győri Könyvszalonon mutatkozik be az olvasóknak.

A kötet első fele Originál címmel összerendezett elbeszéléseket tartalmaz, melyek szereplői gyenge, elnyomott, kihasznált, megvezetett, behatárolt, illetve beszűkített (kis)emberek. A fájó valóság(szag) brutálisan és naturálisan üt át a sorokon. Egyszerre élvezetes és rossz olvasni, mert annyira remekül vannak megírva. Tudatos koncepció az a kiábrándultság, beletörődés, lemondás, amely ezekre a történetekre borul? Ennyire fájó jelenlegi társadalmunk, világunk és benne mi magunk, vagy lehetséges másfajta olvasata is mindennek?

Ahány olvasó, annyi olvasat. A mai, modern próza nem ítélkezik, mindössze mesél. A világ, a társadalom lényegében „ítélkező gyárként” működik, ez a címkézéstől a gyűlölet megnyilvánulásáig terjed. (Kis)ember sem létezik ennélfogva, mindannyian egyenlő méltóságú személyek vagyunk, és persze zajlik körülöttünk az élet, zajlik bennünk az élet, és zajlunk mi is az élettel. Ami kérlelhetetlenül véges, és ez a végesség egyszerre elfogadhatatlan, félelmetes, ugyanakkor magában rejt valamiféle kiegyenlítő igazságosságot is, hiszen mindannyian születünk, öregszünk és eltávozunk. Eközben viszonyulunk a világhoz, mégpedig azon szemüvegen keresztül, amit ránk rakott a sorsunk. Van, aki képes ezt a „szemüveget” valamennyire megtisztítani, élesebben látja a részleteket, azonban mégiscsak a saját észlelése minden, amit lát, és a körülötte zajló folyamatokra is csak korlátozott a ráhatása. Valahogy az író is így van ezzel, legalábbis, ha valamiféle realista vonulatot képvisel – amelyhez most megjelenő kötetem lektora az írásaimat sorolja ‒, egyszóval még azt sem mondanám, hogy bármiféle tudatos koncepció lenne; megfigyelések vannak, érzések vannak, és persze van a szöveg, amelyet „meg kell művelni”.

Minden írásod egyes szám első személyben mesél. Mennyire kényelmes vagy kényelmetlen belehelyezkedni ezekbe a sorsokba, élethelyzetekbe, illetve mennyire feszélyez, mennyire harap, mar és csíp beléd ezeknek a figuráknak a nyomorúsága, kilátástalansága?

Mivel a történet csak keret számomra, az érzés az elsődleges. Ennélfogva „jobban megy” az írás, ha énbeszédként mondom el a sztorit, természetesen nem velem történik, természetesen velem történik, természetesen mindenkivel történik, természetesen senkivel sem történik, amit leírok. Nyilvánvalóan abszurd lenne, ha a „teremtményeim” bántanának, erről szó nincs, megértem, szeretem őket úgy, ahogy vannak, ők pedig engedelmesen besimulnak a betűk mögötti tartományba.

Mennyire kihívás a rövid próza műfajában mesélni úgy, hogy csupán meghatározott oldal áll rendelkezésre a komplett világ- és karakterábrázolásra, ahol ráadásul ügyelni kell a történet ívére is?

Nem a forma a meghatározó, annak ellenére se, hogy a különféle irodalmi lapok maximum 10-15 ezer karakter terjedelemben megírt szövegeket fogadnak. Kedvelt megjelenési felületem, az internet még ennyire se toleráns, ott ennek a 10-20 százaléka a maximum. Soha nem éreztem a terjedelem által korlátozva magam, sőt, egy kiadós kocsmai időzés után (sajnos harminc éve nem volt időm ilyesmire), szóval egy hajnali „megvilágosodás” során talán azt mondanám, hogy egy üres lap lényegében mindent tartalmaz, amit tartalmaznia kell valaminek, ami a dolgok lényegét kutatja, és nagy felelősség, hogy ebből mit „fedünk le” a nyomdafestékkel. Persze, ehhez most szmájli kívánkozna…

Lehet, hogy tévedek, de úgy gondolom, elbeszéléseid hatásának ereje abban is nagymértékben rejlik, hogy látensen a költészetre jellemző ritmikus szerkezeti elemek támogatják a prózai megvalósítást. Tulajdonképpen ezek adnak egyfajta dinamikát vagy ütembeli lüktetést az írói eszközeidnek, emiatt pedig szinte lehetetlen félbehagyni őket. Tudatosan vagy ösztönösen alakulnak így az írásaid?

A második kötetemben, a Hölgy alulnézetből c. krimi-paródiában próbáltam játszani a nyelv eszközeivel, néhány neuro-lingvisztikai szemléletű megoldást belevéve, összességében leszűrhettem a tanulságot, hogy nem vált előnyére. Azóta nincs ilyen koncepcióm, van egy bevillanó érzésem, megírom a szöveget, tudatosítom magamban, hogy az egy romhalmaz, bármennyire is tetszik, és ha éppenséggel kellően fegyelmezett vagyok ahhoz, hogy ezt a romhalmazt ne tegyem közzé, akkor néhány hét alatt, több átolvasással, javítással, sok-sok kihúzással olvashatóvá, illetve közölhetővé tudom varázsolni. Az összes többi nem tudatosan kerül bele a szövegekbe.

A kötet második fele, a főcímadó Anyám sírása halkul tizenöt önéletrajzi elbeszélést tartalmaz. Kemény, őszinte, tűéles írásokat, melyek karcolóan hatolnak a pszeudonim mögötti Horváth Sándor Domonkos személyiségének, világlátásának és emocionális differenciáltságának mélyére. Milyen motivációk katalizálták azt a bátorságot, amely ezeknek a novelláknak a megírásához kellett?

Sok minden van, amihez nem vagyok eléggé bátor. Talán szerencsémre, talán balszerencsémre, talán mindkettőre. A múlt egy nagyon-nagy, árnyékos, sötét, huzatos szegletekkel telezsúfolt raktár, gyenge megvilágítással. Ott van minden a roskadozó, poros polcokon: a sikerek, a sikernek hitt jelentéktelen történetek, hullámosra dunsztolódott fotóalbum arról, hogy ténylegesen hogyan viselkedtem meghatározó élethelyzetekben, arról, hogy mi van a látszat mögött. A büszkeség, a bűntudat, a szégyennel terhelt események. Pókhálóként lebegnek benne az elrontott emberi kapcsolatok, árnyékban lapulnak a rozsdaette dicsőségek. Két lehetőségem van ezzel kapcsolatban, ráfordítom a kulcsot ennek a raktárnak az ajtajára, és kék lagúnát ábrázoló tapétát ragasztok fölé, vagy kinyitom, és egy kicsit bemerészkedek. És elfogadom, hogy én is ez vagyok, csak mondjuk múlt időben. Nem mondhatom, hogy csak a jelen számít, vagy csak a jövő, inkább azt, hogy ezek a dimenziók összecsúsznak, és ez nagyon nagy lehetőség, mert amíg élek, az utolsó két dimenzióban tudok tenni, és ez mindhármat befolyásolhatja. Hacsak nem hazudok tapétát magamnak. Szerencsére nem szeretem a tapétát. Amúgy sem divatos, szmájli.

Ezek az elbeszélések azzal hoznak igazán zavarba, hogy bár teljességgel szubjektív nézőpontból, szubjektív percepcióval és szubjektív jelenléttel íródtak, mégis mindebből kilépve valamilyen módon „hideg” objektivitással hatnak az olvasóra. Milyen érzés volt ebből a nézőpontból részt venni bennük, újra átélni őket?

Az előző kérdésre adott válaszom fonalát folytatva: ilyenkor egy kis szegletben rendet teszek abban a bizonyos raktárban. Újabb átélés? Az idő szűrője megszelídíti azt, amit a történés jelen idejében tragédiaként fogtunk fel. Ezért is jó feldolgozni, mert akkor már a szelíd változatot hordozzuk magunkban. Én így érzem.

Az Anyám sírása halkul már a harmadik megjelenő köteted, megkockáztatom, hogy markáns léptekkel, kontúrosan formálódik egy lehetséges életmű karakterisztikája. Ez már Győry Domonkos határozottan kiválasztott útja, vagy még vannak egyéb hívogató ösvények, amelyek esetleg más irányba téríthetnek téged?

Van három kötet-tervem, ezt a novelláskötetet nem terveztem, a kiadóm, Szávai Géza kért meg még múlt év decemberében, hogy állítsak össze egy könyvet. Az elfoglaltságaim és egyéb terveim miatt úgy gondoltam, elsunnyogom, aztán szólt január végén is, így áttekintettem, megszerkesztettem, kirostáltam az utóbbi években írt rövidprózáimat, és bár az írások egy részét ma már másként vetném papírra (ezzel persze mindig így vagyok), az eredmény egészen meglepett, és nagyon jó visszajelzéseket kaptam író barátaimtól és a kötet lektorától is. A lényeg, kis kitérő után folytatom a negyedik kötetem, ami ennek a novelláskötetnek a második részére hajaz stílusában, tehát a szülőkkel, a családdal, a múlt megélésével foglalkozó családregény lesz.

Győry Domonkos Anyám sírása halkul című kötetének bemutatójára november 21-én, vasárnap délelőtt 11 órakor kerül sor a Győri Nemzeti Színház Kisfaludy Termében.

Szilvási Krisztián
Fotó: Vadócz Dávid