Emlékszem, még 2016 nyarán, Bonyhádon, a Völgységi Könyvfesztiválon találkoztam először Bíró Szabolccsal. „Én a Hunyadiakat olvasom!” – megszólítással léptem oda hozzá, mire elmosolyodott, s azt felelte: „Én is.” Az akkor kezdődő és máig tartó párbeszédünk első mérföldkövét jelenti számomra, amikor kíváncsisággal telve, izgatottan köszöntem el tőle, kezemben az Anjouk első kötetével. Egy évvel később már féltucat könyvét vittem neki dedikálásra...

Az a lendületes, fordulatokban gazdag, izgalommal átitatott történetvezetés, ami Bíró Szabolcsot, s általa az Anjouk regényfolyamát jellemzi, máig rabul ejt. Mintha kiterítené egy vaskos, idő rágta tölgyfaasztalra a XIV. századi Közép-Európa térképabroszát, szívében Anjou Károly és majdan fia, Lajos herceg Magyar Királyságával, s ezen az abroszon, hűen a történelemhez, de írói szabadságának is teret engedve, dobókockaként vetné el az egymással hol szoros, hol laza kuszaságban létező cselekményszálakat – és velük a sorozat történelmi és fiktív szereplőit.

Ezt az egyedi, magával ragadó koncepciót hordozza a most megjelent hetedik kötet is, amely meglehetősen tág tér- és időintervallumot dolgoz fel, így téve még mozgalmasabbá a regény epizódjait és fejezeteit. A birodalom ura 1342 nyarától 1345 nyaráig tárgyalja a Magyar Királyság fénykorának történetét. Mindezt teszi úgy, hogy az olvasó lépten-nyomon engedheti, hogy a cselekmény magával ragadja, s elmerüljön benne, mintha maga is ott sürgölődne Bátor Szilárd dubicai birtokán, akár a Nápolyi Királyság viperafészkében markolná lenyűgözve Piast Erzsébet ezüstérméit, vagy épp fejeket lemetsző kardját forgatná a fagyos litván földön. Máskor pedig az olvasónak riasztó iramban kell megtapasztalnia az idő múlását. Mert bizony arra a térképabroszra nem csupán régi-új szereplőket helyez fel az író, hanem megszokott, megszeretett alakokat is elragad, idejük kiszámítható lejárta okán vagy épp kegyetlen, szívbe markoló hirtelenséggel.

A birodalom ura egy olyan regény, amely oldalait fellapozva életre kel az Anjou-ház sisakdísze, a patkóba harapó strucc – s nem csupán azért, mert Bodnár Balázs tökéletesre munkált, korhű grafikája a könyvborítón elénk tárja. Egy kötet, amelyben megelevenedik az Arany János elbeszélő költeményéből ismert Toldi Miklós alakja, s ha lehet mondani, e prózai újjászületése bivalyerősebb, konokabb, emberségesebb az eddig ismertnél. A birodalom ura nem utolsósorban pedig egy olyan könyv, amelyből megtudhatjuk, hogy mifélék a „dömöckölésre termett zákhányos zelegorok”...

Számomra, történelemtanárként, egészen biztonságot ad az a történelmi hűség, amelyre Bíró Szabolcs a regényét építi. Különösen megnyugtató, hogy mindazon kérdésekre, amelyekre a cselekmény nem ad egyértelmű feleletet, a szerző utószavában gondosan kidolgozott válaszokat kínál. Ugyanakkor a szakirodalmi hivatkozások sűrűsége nem ellaposítja, hanem kellően részletgazdaggá, hitelessé és élvezhetővé teszi a történetet, amely általuk válik millió mozaikból olyan egésszé, ami egyszere „realista és meseszerű, varázslatos és földhözragadt, romantikus és naturalista” – ahogyan a szerző fogalmaz.

Azok az olvasók, akikben mostanra ért meg a gondolat, hogy belevágjanak az Anjouk nagyszerű regényfolyamának olvasásába, kezdjék a sort akár Bátor Attila bosszútrilógiájával, vagy az előzményregénynek számító Non nobis Dominével – mindenképpen olyan kalandos utazásra indulnak, amely nem engedi el őket egyhamar. Azok számára pedig, akik már eleddig is nyomon követték a regénysorozatot, Az ifjú lovagkirály-trilógia kezdőkötete, A birodalom ura sem okoz majd csalódást. S ha elolvasták, hozzám hasonlóan nem marad más teendőjük, minthogy türelemmel megvárják, mikor sújt le a Dél pörölye...

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Filó Tamás