A pszichohistóriától távol állóként, többszöri elmélkedés után mindig csak egyre jutottam: sehogy! Ugyanis egyetértettem más, a regényeket olvasókkal, hogy Asimov annyira összetett, a tudományt, pszichológiát, sőt vallást is elemző, inkább beszélgetős, a látványos akcióktól mentes SF univerzumot teremtett, amit képtelenség mozgóképre átmenteni! És ezt igazolta is Hollywood, mivel az elmúlt jó három évtizedben többször is felröppent a megfilmesítés lehetősége, ám mindannyiszor hamvába is halt a megfilmesítési terv.

Időközben aztán elkészült egy másik, fantasy világban játszódó, korábban szintén átültethetetlennek vélt eposz, A Gyűrűk Ura – bocs, hardcore Tolkien-fanok! – remekül sikerült nagyvásznas verziója, így az új remény friss szellője suhant végig a Trantor fémfelszíne felett! Persze az évek során erőtlen próbálkozásként előrukkoltak Asimov adaptációkkal, ám ezek közül az eredeti, humánus hangvételt hűen visszaadó A kétszáz éves ember szegény jó Robin Williams-szel, illetve az asimovi világtól jócskán elrugaszkodó, ám önmagában mégis szórakoztató Will Smith-es Én, a robot említhető csak meg. Utána hideg, űri csend, amelyben senki nem hallotta a rajongók sóhaját! Egészen addig, amíg pár hónapja az egész lakott Univerzum meglepett felhördülésére ki nem jött az Alapítvány-széria legelső, látványos, akciókkal teli trailere, hogy fejcsóválásra és újbóli kétkedésre késztesse Hari Seldon munkásságának ismerőit!

Az AppleTv+ a minap adta le a tízrészes első – és reméljük nem egyetlen – évad bevezető két epizódját, így az idei év legjobban várt két SF-je – természetesen a Dűne a második – közül bele is merülhettünk a Galaktikus Birodalom történelmébe. A Birodalom jó tizenkétezer éve uralja az ismert, emberlakta – ám robotoktól mentes – világűr rendszereinek tízezreit. XII. Cleon császár (Lee Pace – A hobbit-trilógia, A galaxis őrzői) uralkodása alatt a főváros, Trantor erős kézzel tart rendet a csillagok közt, a prosperitás, a látszólagos nyugalom, az ötszáz éve uralkodó dinasztia hatalma gránitba vésetten öröknek tűnik.

Egészen addig, amíg fel nem tűnik egy zseniális lángelme, Hari Seldon (az utóbbi évek talán legjobb sorozatainak – Terror, Csernobil – ásza, Jared Harris), aki a maga által kidolgozott, matematikai és pszichológiai alapokon nyugvó pszichohistória segítségével felvázolja a Birodalom nemsokára káoszba, sötétségbe hulló jövőjét. Az eretneknek vélt tudományos elemzés persze óriási felhördülést kelt, kiváltja a császár haragját és kíváncsiságát, így Seldont és munkatársait a peremvidéken lévő Terminus bolygóra küldik, hogy egyfajta száműzetésben, a nagyvilág szeme elől jól elzárva, a Birodalom ügyeit nem bolygatva, ám annak fennhatósága alatt folytassa további elemzéseit az Alapítványnak keresztelt tudományos szervezete élén. A valóság azonban 100 millió áldozat árán nemsokára igazolja a sarlatánnak vélt Seldon számításait…

További részleteket nem nagyon spoilerezve nagyjából eddig jutunk el a széria első két epizódjában. Az első rész számtalan helyszínt, szereplőt, eseményt bő egy órába sűrítve, az időben olykor előre-hátra lépve vázolja fel az alapfelállást. Ez elsőre kicsit sűrűnek tűnik, ám mindenképpen szükséges ahhoz, hogy megismertesse a nézőt az Asimov által nagyon összetettre megírt Alapítvány-világgal. A második epizódban már ismerjük a főbb szereplőket – a mindig remek Harris és a rideg, a hatalmi logikát követő, számító császárt nagyon jól hozó Pace mellett meglepetésre egyenrangú partner az újonc Lou Llobell a szülőbolygóján eretneknek tartott, a tudományok után érdeklődő, zseniális fiatal lány, Gaal Dornick szerepében. Így jut idő természetesen némi romantikára, filozofálgatásra, tudományos vitára a száműzetésbe tartó űrhajó fedélzetén, illetve magas politikára, kivégzésre és némi császári titok megszellőztetésére a trantori tróntermek környékén.

Amennyire kétséges volt elsőre, hogy mennyire sikerül adaptálni egy adaptálhatatlannak vélt regényfolyamot – az eredeti trilógia, az Alapítvány, az Alapítvány és Birodalom és a Második Alapítvány az évtizedek alatt hétkötetesre bővült, sőt, nem szigorúan véve az író szinte minden más SF-műve beépíthető ebbe az irodalmi birodalomba –, annyira kellemes meglepetést nyújt a sorozat első két epizódja. Természetesen az alkotók egyértelművé teszik már az elején, hogy „Isaac Asimov regényei alapján”, így a folytatásokban is megbocsátható lesz nekik, ha több akcióval, új szereplőkkel, az eredetitől eltérő fordulatokkal mesélik el Seldon, a sötétség idejének lecsökkentését szolgáló munkáját.

A szereplőkön és az Asimovtól megszokott tartalmas párbeszédeken kívül az Alapítvány másik erőssége, ami szokatlan az eredeti regények hangulatától, a látványvilág. A két alkotó, David S. Goyer (Penge-trilógia, Batman: Kezdődik!, Batman Superman ellen) és Josh Friedman (Világok harca, Terminator tévésorozat) által átdolgozott sztoriban valóban az Univerzumot uraló Birodalom képét látjuk, egy hagyományosan római-középkori alapokra épülő, ám mégis high-tech világ díszletei között, amelyek közül a bolygók, a technikai eszközök, de főleg a hiperugrást végrehajtó űrhajók vagy a császári freskó megjelenítése tényleg első osztályú – látszik, az alkotók nem sajnálták a pénzt-paripát-számítógépidőt, hogy méltón hozzák vissza az Asimov által megálmodott távoli jövőt.

Mindezekkel együtt úgy tűnik, a kétkedésnek már nincs helye, hiszen a tavalyi év nagy SF-meglepetése, a hozzá képest minimalista megjelenítésű A farkas gyermekei után erre az évre is megvan a science fiction fanok favoritja: az Alapítvány!

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Alonzomosely
Forrás: hetediksor.hu