Ahogy a 2008-as Viva la Vida or Death and All His Friends Dél-Amerikával, szokatlan felvételi körülményekkel és a korábbiaknál egyszerre sötétebb és kísérletezőbb tónussal tekert egyet a zenekarról kialakult képen, úgy most a helyszín az előbb leírtaknak megfelelően a metró, sikátorok és klubok skálán terül el. Felmerül azonban egy csomó kérdés is: mennyire lóg ki a lóláb, mit kereshet Rihanna a lemezen, és mennyire baj ez, ha egyáltalán az?

Kicsit előrébb menve, érdekes elgondolkodni, hogy mikor lett sok haladó popkritikus (majd persze ebből fakadóan a haladó zenekedvelők) szerint a korrekt popslágereket is kitermelő nyálfaktúra Coldplay-ből felhúzott orral vizsgálandó, ciki gigaprodukció. Az, hogy nem ebből indultunk, egészen biztos. Egy darabig szokás volt letudni a zenekart a Radiohead-mém címkével, ez azonban legkésőbb az X&Y albumnál (2005) hitelét vesztette. Nem is csak amiatt, hogy a Coldplay mindennemű, látszólagos alternatív hozzáállást levetkőzött, szabad utat engedett a Fix You léptékű érzelmi kirohanásoknak (amivel tulajdonképp az égvilágon semmi baj nincs), hanem azért is, mert a Radiohead időközben elment a Kid A- és pláne Amnesiac-féle, egyszerű halandók számára beszappanozott halnál is nehezebben megragadható művészetbe. Szóval mindketten kirúgták maguk alól az összehasonlíthatóság lehetőségét. Mit tud viszont felmutatni 2011-ben ez a hetvenszeres, Chris Martin vezette platinakollektíva?

Először is lássuk be, azért a Coldplay zongorázós, pánvesztern gitárvakarós világához mérve a mostani irány tényleg kivált némi kellemes homlokráncolást. A dalok első hallgatásra pont ugyanolyanok, mint tizedikre. Fogósak, érzelmesek, és igen, van bennük fura énekeffekt, visszhangos gépdob, dance szinti, fémgitár, együtténeklős refrén, Rihanna, így, egymás után, egymáson. Az egész alapja viszont annyira markáns, hogy szinte mindegy, mit dobálnak rá, úgyis hallottuk a legnagyobb részét legkésőbb a második lemezen. Ez a dalok értékéből persze nem von le, de a mindenféle újító máz nem is igazán tesz hozzá, viszont az is biztos, hogy nem válik az eladhatóság kárára sem. A konceptlemez is érdekes kérdés. A Viva la Vida esetében például mintha sokkal erősebb kohézió lett volna a dalok közt.

Mégis nehéz, és valahol felesleges is belekötni a lemezbe. A Coldplay hozza a maga jól kitalált dalait egy tudatos koncepcióra, amit sikerül úgy megvalósítania, hogy ne legyen kínos képzavar az eredmény, holott a lehetősége megvan. Új rajongókat ezzel maximum Amerikában szereznek, cserébe jó eséllyel elüldöznek párat a régiek közül, de érdemi változás csak látszólag történt. Viszont ez rendben is van így, nem mindenki szereti a Kid A-t.

A kritika 2011-ben íródott.

ARONH
Forrás: langolo.hu