A regény olvasható ennek a kettősségnek az ismerete nélkül is, viszont ennek a megértése közelebb visz minket Clay-hez. Megemlíti, hogy a regényben sok szó esik az agyagról és annak természetéről. Jelen recenzió írója elpirulva vallja be, hogy fogalma sincs az agyag természetéről. (Pedig bizonyos értelemben kétszer is olvasta a könyvet. Néha egész fejezeteket vagy bekezdéseket olvasott újra, amikor elvesztette a fonalat, ami meglepően gyakran történt meg). Talán ez is egy olyan dolog, amiről a szerző azt gondolja, hogy leírta, de esetleg az olvasónak kellett (volna) rájönnie.

Talán ez a pontatlan, homályos elbeszélésmód róható fel a leginkább az írónak. A regény elég sajátos stílusú. Amennyiben hasonlítani kellene valamihez, a filmkockák lenne a legtalálóbb hasonlat. Olyan, mint látni pár filmkockát, képet, de az ezek közötti eseményeket nem. Azokat az olvasó kell, hogy kibogozza, kiegészítse, a saját fantáziája szerint kitalálja. Rövid, tömör mondatok jellemzik az egész regényt, ezért az olvasónak az a benyomása lehet, hogy a szerző nagy vonalakban vázolja a cselekményt, de neki kell olvasnia a sorok között. Márpedig meglehetősen sokat kell olvasni a sorok között. Hogy akkor tulajdonképpen mi is ez a regény? Családregény. Tragédia. Tiniszerelem. Hódolat Homérosznak, Michelangelónak, Bachnak. Egy híd felépítésének a története. Mindez egyszerre. De leginkább az öntörvényű Dunbar fivérek (Matthew, Rory, Henry, Clayton és Tommy) története, és minden, ami öt kamasz fiú életéhez hozzátartozik: iskola, verekedés, sport, versenyek, háziállatok, barátság és szerelem.

A cselekmény végig zűrzavaros. Vannak szálak, amelyeket elvarr a narrátor, másokat nyitva hagy. Akárhogyan is, nekünk feladja a házi feladatot, egy kemény morális kérdést, hogy lehetséges-e, hogy a Gyilkos és a Megmentő közt sokkal vékonyabb a határvonal, mint azt gondolnánk.

A történet kezdete ismerős. Volt egyszer egy soknevű lány, meg egy szégyenlős férfi. Megismerkedtek, egymásba szerettek, összeházasodtak, és öt gyermekük született. Ők a Dunbar család. A fiúk kamaszok, mikor édesanyjuk meghal. Nem sokkal azután az édesapjuk is elhagyja őket. Matthew-ra hárul a felelősség, hogy családfőként ellássa öccseit, annak ellenére, hogy ő is alig ért felnőttkorba. Mire megtanulnak a maguk módján boldogulni, visszatér az apjuk. Maradni nem akar, csupán segítséget kér egy híd megépítéséhez. A feladatra egyedül Clay vállalkozik, és a híd végül belőle épül fel: a munkájából, a verítékéből, a fájdalmából, az emlékeiből, de a legfontosabb kötőanyagok talán az édesanyja emlékei, történetei, amelyeket Clay örökölt.

Néha a szerző a narrátor, máskor pedig Matthew az, aki mesél. A filmkocka-szerű leírások mellett még egy puzzle-szerű cselekmény is jut az olvasónak. Párhuzamosan/felváltva, időben ugrálva próbálunk három történetláncon keresztül haladni: Penelopé és Michael Dunbar históriája, a magukra maradt öt Dunbar fivér sztorija, valamint Clay és Carey szerelmi története. Persze a három szál sem lineáris, a múlt és a jelen között ugrál, néha összekapcsolódnak a szálak, néha nem, néha lehet, hogy a szerző fejében összekapcsolódtak és maguktól értetődőek, de az olvasó számára bizony nem. Olvasás közben az az érzésünk lehet, hogy egy-egy jelenetnek fontos, szimbolikus jelentése van, ami teljessé teszi a történetet. Ha megfejtjük, szuper, de ha nem sikerül, csalódottak és frusztráltak lehetünk. Talán egy kicsit szájbarágósabb elbeszélésre vágyunk. Ez különösen a végére igaz, mikor már elkészült a híd és kiállta a próbát. Van egy jelenet, amelyről tudjuk, érezzük, hogy valamiért fontos, és több annál, mint ami le van írva, de addigra már 600 oldalt dekódoltunk, kiegészítettünk, kitaláltunk, így nem biztos, hogy vágyunk még egy kis fejtörőre.

Tulajdonképpen az is lehet, hogy a jó élmény titka a megfelelő időzítés. Ha éppen túlteng bennünk a kreativitás, és majd elpattan az írói vénánk, akkor ez a regény tökéletes lehet. Csak a keret adott, azon belül lehet történeteket fabrikálni. Ha viszont egyszerűen csak olvasni akarunk, nem pedig olvasni és írni, akkor számolnunk kell egy esetleges kudarcélménnyel vagy hiányérzettel. Az időzítés mellett maga az olvasásra szánt idő sem elhanyagolható. Nem az a könnyed, bármikor-fel-lehet-venni-a-fonalat típusú regény. Elég komoly összpontosítást igényel, érdemes akkor olvasni, mikor elvégeztük a napi teendőnket, nem készülünk továbbrohanni, hanem előttünk áll pár nyugodt óra, egy csendes este, egy laza semmittevős hétvége. Az olvasási ritmusunk is változni fog. Sem a hatszáz oldalas terjedelem, sem a nyelvezet nem lassít, hátráltat, viszont intenzíven jelen kell lennünk a szövegben.

Mostanra világos, hogy ez a regény nem a cselekményétől és nem is a stílusától lesz kedvelt. Hanem mitől? Hát a szereplőitől. Minden zavaros, hézagos elbeszélést elnézünk az írónak, annyira zseniálisan ábrázolja a szereplőket. Minden egyes szereplőt nagyon megszeretünk. Még a Gyilkost is. Elvégre miféle gyilkos az, aki betör a lakásba, de amíg a fiúkra vár, elmosogatja a piszkos edényeket? Szeretjük Matthew-t, aki alig 18 évesen négy kamasz fiút nevel. Henry-t a garázsvásáraival és fogadásaival, Rory-t a postaládáival, Tommy-t a görög nevű háziállataival, meg hát Clay-t. Az agyag természete még mindig nem világos előttem, de Clay önmagában is híd. Híd a múlt és a jelen között, elhagyott gyermekek és gyermekeit elhagyó apa között, harag és megbocsátás között. Ő a központi szereplő, aki miatt mozgásba lendül minden, akihez kapcsolódik az összes többi karakter.

Elég explicit leírásokat olvasunk a szereplőkről, de nem is ezek a lényegesek. Leginkább a sok apró sztoriból, csínyből, szokásból ismerjük meg a fiúkat, ezek mutatják be a szereplőket, amikor topon vannak, amikor a legesendőbbek, a legerősebbek, a leggyengébbek, a leggyengédebbek. Ha összeadjuk ezeket a pillanatokat, kapunk egy tökéletlen családot tökéletes pillanatokkal. Egy későbbi időben meg egy tökéletes családot, tökéletlen pillanatokkal. Egy idő után azon kaphatjuk magunkat, hogy akár a fivérek szomszédja, mi is egyre többször bólogatunk, hogy „Ti Dundar fiúk!”, egy cinkos mosollyal a szánk szélén. Miattuk, értük ajánlom ezt a regényt. Lecke a családi kötelékekről, gondoskodásról, törődésről, egymásra figyelésről, meg arról, hogy úgy legyünk ott másnak, ahogyan neki szüksége van arra. Lecke a gyászról, a fájdalomról, a megküzdésről, a feldolgozásról és a megbocsátásról.

Markus Zusak 1975-ben született Ausztráliában. Német és osztrák szülők leszármazottja, négy gyermekük közül a legfiatalabb. Hat regény szerzője, ezek közül ötöt olvashatunk magyar nyelven: A kispályás, Az ellenfél, Az üzenet, A könyvtolvaj, végül pedig a Clay hídja.

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com