Harminc történet, harminc lineárisan, séma szerint zajló élethelyzet, amely a miénk is lehetne, a történetek végén mindig ott a csattanó, legyen szó instaceleb párról, sosem várt osztálytalálkozóról, oligarcha-álláshirdetésre jelentkező személyről. A harminc írás harminc percnyi feszültség, nevetés, sírás, abszurd tréfa, fájdalmas felismerés.

Az Osztálytalálkozó az elvárások könyve, hiszen számtalan megdöbbentő kimenetelű élethelyzetet az okoz, hogy elvárásaink vannak. Elvárások, melyek fényében az események, történések aztán nem úgy alakulnak, ahogyan szeretnénk, így csalódást, dühöt, haragot váltanak ki belőlünk. Mindannyiunkkal megestek már ilyen szituációk, így akár önmagunkat is felismerhetjük a kötetben.  A szereplők keresik a helyüket a mindennapi életben, pár- és baráti kapcsolataikban, munkahelyükön, az influenszerek által bemutatott álomvilágban, de az elképzeléseik nem mindig sikerülnek, terveik nem mindig valósulnak meg, nem mindig találják meg azt a helyet, amit elképzeltek maguknak, sőt olykor csúnya vége lesz a naiv erőlködésnek, hogy olyasvalamit érjenek el, amire képtelenek.

Rényi Ádám kötete zavarba ejtő, nemcsak, mert olykor magunkra ismerhetünk, hanem azért is, mert oldalról oldalra olvasva változnak az érzelmeink. Nincs átmenet az írások között, nincs szusszanásnyi idő arra, hogy felocsúdjunk egy drámai helyzet adta érzésből, máris benne vagyunk egy könnyednek, vidámnak ígérkező sztoriban, ami aztán lehet, hogy mégsem az lesz. Ami azonban mégis szebbé teszi a legkomorabb, legszomorúbb eseményeket is, az a remény. Valahol minden írásban benne van a remény, annak a hite, hogy van kiút, van jobb, és ezt el is lehet érni.

Tragikomédiák ezek a novellák, olyan emberekről, mint a szomszédaink, barátaink vagy akár mi magunk. Olyannyira, hogy én például legalább öt történetben fedeztem fel magamat, vagy azért, mert már megtörtént velem, vagy azért, mert megtörténhet, ha nem figyelek oda. Kiderül a könyvből, hogy a csillogó influenszer-élet nem is annyira izgalmas, szakítani sem tudnak olyan egyszerűen, mint a hétköznapi párok, de megtudjuk, hogy egy könyvtári késés miatt is izgulhat egy igazi keményfiú, vagy hogy a húsz év után felbukkanó, bókokkal elárasztó diákkori szerelmünk, aki most már ügynök lett, nem biztos, hogy ugyanazt akarja tőlünk, mint amit mi szeretnénk.

Az egyik legjobb írás a kötetben a címadó Osztálytalálkozó. Talán azért, mert a főhősben magamra ismertem, az első sortól az utolsóig át tudtam érezni az alig négyoldalas, tömör, a végén erős csavarral záruló történet helyzetképét. És nemcsak ez a történet, hanem a teljes könyv mintha egy csavar köré épülne, mintha hamarabb lenne meg a csattanó, mint maga a történet, de ezt persze csak a végén látjuk át, miután elolvastuk a teljes könyvet. Összességében szórakoztató, tartalmas, vicces és lenyűgöző ez a könyv, amelynek legfőbb tulajdonsága, hogy rámutat arra: mindannyian emberek vagyunk. Hibákat követünk el, fájdalmat okozunk és fájdalmakat viselünk el, bántanak és bántunk, de mindezek ellenére vagy éppen mindezek miatt vagyunk szerethetőek.

Bús Ildi
Forrás: olvasoterem.com