70

Frank Herbert: A Dűne istencsászára

Könyvkritika

frank-herbert-a-dune-istencsaszara

Frank Herbert mesterműve, a Dűne sorozat első része 1965-ben jelent meg, és mára a sci-fi irodalom egyik alapjának tekinthető, a zsáner megkerülhetetlen pillérének, amely ugyan egyedülálló regényként is olvasható, de öt folytatással is rendelkezik. A sorozat negyedik része az eredetileg 1981-ben megjelent A Dűne istencsászára, amely az előző regény után 3500 évvel veszi fel a cselekmény fonalát.

A Dűne gyermekei eseményei óta eltelt időben az Arrakis hatalmas változásokon ment keresztül. A bolygó terraformálása befejeződött, az éghajlat az Űrliga időjárást szabályozó gépeinek folyamatos felügyelete alatt áll, a megmaradt fremenek árnyékai egykori önmaguknak, a valaha a sivatagokat uraló óriási homokférgek pedig már csak a legendákból ismert ősrégi bestiák. Az egyetlen változatlan dolog, hogy az egykor Dűneként ismert planéta még mindig az univerzum legfontosabb bolygója és egyben központja, élén II. Leto Atreides istencsászárral.

Leto a harmadik rész végén megkezdett önkéntes metamorfózisának köszönhetően képes volt több mint három évezreden át megtartani a hatalmat és irányítani galaktikus birodalmát, mialatt lassan maga is a múltból ismert férgek egyikévé változott. Biológiai átalakulásának és orákulumi képességeinek hála, nincs olyan ember a világegyetemben, aki nyíltan szembe merne szállni vele, azonban sokan vannak, akik nem tartják többre egy visszataszító és kegyetlen zsarnoknál. Miközben vasmarokkal uralkodik azért, hogy népét az Arany Ösvényen tartsa, a háttérben mozgolódni kezdenek mindazok a hatalmak, amelyek a bukását kívánják.

Herbert eredetileg hétrészesre tervezett sorozatában A Dűne istencsászárának egyfajta átvezető kötetnek kellett volna lennie, amely a harmadik résszel lezárult első „trilógia” történetszálát vezeti tovább, ezzel egy időben pedig felvezetőként szolgál a második ciklushoz. Az író 1986-ban bekövetkezett halála azonban gátat szabott ezeknek a terveknek, és habár évekkel később Brian Herbert folytatta apja munkásságát, a legtöbb rajongó szemében a Dűne sorozat a hatodik kötettel véget ért.

Részben ennek is köszönhető, hogy a negyedik kötet a sorozat egyik legnehezebben emészthető része. A legújabb magyar kiadásban maga a szerkesztő is megjegyzi, hogy ugyan az előző kötetek is komoly filozófiai, vallási és szociális problémákkal foglalkoztak, a negyedik rész lenne az, amit szinte biztosan többször kell újraolvasni, hogy teljesen érthető legyen.

Az istencsászár hosszú oldalakon át tartó bonyolult eszmefuttatásai és belső monológjai a hatalom formáiról, a személye köré kialakult vallásról és az ezzel járó fanatizmusról, valamint évszázados tenyész programjáról a könyv nagy részét kitöltik, így szinte alig marad idő a kézzel foghatóbb cselekménynek. A korábbi kötetekben jelen lévő csatákat és utazásokat felváltják a Leto isteni személyéhez intézett rituálék és ellenségeinek a színfalak mögötti ármánykodása, melyeket az esetek többségében ugyancsak másodkézből ismerünk meg. Továbbá annak ellenére, hogy az első könyvben oly fontosnak tartott terraformálás a regény jelenében már befejeződött, ebből szinte semmit sem érzékelünk, hisz a történet java része a Leto féregtestének fenntartásához szükséges mesterséges sivatag keretei között zajlik.

A regény olvasása közben gyakran kaptam magam azon, hogy egyet kell értenem a szerkesztő megjegyzéseivel. Nem egyszer történt meg, hogy egész mondatokat vagy bekezdéseket kellett újraolvasnom, és csak ez által vált világossá a császár szándéka, csak így értettem meg pontosan mindazt, amiről követőinek éppen előadást tartott. Előfordult az is, hogy képtelen voltam száz százalékban a Dűne hexalógia részeként tekinteni rá. Egyedülálló regényként nem állja meg a helyét úgy, mint az első rész tette, ráadásul az új karakterek sem képesek azonnal betölteni az előző kötetek szereplői után maradt űrt, így egészében sokkal inkább érződik egy hosszú felvezetésnek A Dűne eretnekeihez, mint bármi másnak.

Mindezek ellenére, pár nappal a regény befejezése után meggyőződésem, hogy többször is kézbe fogom még venni A Dűne istencsászárát, és a második, esetleg harmadik olvasás után sikerül majd felértékelődnie a szememben, és elfoglalja jól megérdemelt helyét a korábbi kötetek mellett.

Varga Gábor
Forrás: olvasoterem.com

2021.10.12