147

Cél a hal I.


regi-horog-es-zsinor

Nem úgy, mint most, a régi falusiak nem szórakozásból jártak le a tavak, patakok, folyók partjára halat fogni. Nem fényképezkedtek a zsákmánnyal, esetleg a kocsmában este mutatták meg, mekkora halat tudtak kiemelni az adott faluhoz legközelebb eső vízből.

A legközelebbiből, mert arra végképp nem volt ideje senkinek, hogy távoli vidékek halastavait látogassa. Ahol jó pénzért pecázhat egyet, de a kifogott halak javát vissza kell dobni, amit meg elvihet, azért külön fizetni kell. Nagyot néznének és csóválnák a fejüket a száz esztendővel ezelőtt élt falusi emberek, ha ezt a történtet hallanák. A halászás, horgászás régen ugyanis a megélhetésért, a betevőért való küzdelem része volt. Most nem azokról a Duna, Tisza vagy Balaton melletti településekről beszélünk, ahol a lakosság jókora hányada a víz adta lehetőségekből élt meg. Inkább azt nézzük meg, hogy kik voltak azok, akik a paraszti munkák mellett lejártak még a vizekhez is, hogy aztán némi egészséges fehérjével kiegészítsék a család étrendjét. Nos, jellemzően a falusi hierarchia két végén kell keresnünk ezeket az embereket. Mert ahol a birtokos nem tiltotta, horgásztak, halásztak a legszegényebbek. No és pecázgatott néha kedvtelésből a falusi intelligencia is. A jegyző úr vagy éppen a tanító, már ha nem volt jobb dolga.

kovacsoltvas-horog

Kovácsoltvas horog maradványa (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

A halak horoggal való kifogására már az ősember is képes volt, aki sokszor éppen halcsontból faragta, csiszolgatta a horgait. A fémek használatával aztán már kovácsolták ezeket a ravasz és egyszerű jószágokat, bár a múzeumokban található ilyen horgok meglehetősen ormótlanoknak tűnnek a mai változatokhoz képest. Persze nem is apró halak kifogása volt a cél ezekkel, azokat megfogták akár emelőhálóval is. Hogy aztán csaliként vessék be a nagyobb, jellemzően ragadozó életmódot folytató halak elé. Ez pedig a legegyszerűbben úgy történhetett, hogy egy erősebb horgászbottal (a bambuszt még nem ismerték általában, erre a célra a hosszú, egyenes mogyoróhajtások voltak a legalkalmasabbak), úszós készséggel várták a ragadozó rácsapását a horgon vergődő kishalra. Aztán egy darabig hagyták, hadd „nyelje be” a csuka vagy harcsa, esetleg süllő, domolykó vagy balin a csalit, végül „bevágtak”, egy erős rántással a horogra akasztották a vizek farkasait. Ha pedig nem volt vékony drótból font „előke” a horog előtt, akkor nagyon igyekezniük kellett, mert a csuka, a harcsa és a süllő fogsora is alkalmas arra, hogy elharapja a zsinórt.

A biztosabb akasztásért aztán a helybeli, ügyesebb kovácsok a későbbiekben készítettek kettős, hármas horgokat is. Vagy éppen valamilyen keményebb drótot használva, maga a horgász kalapált, reszelt „szakállat” a horog hegye alá. A zsinór kérdésében, fejlődési fázisaira nézve vannak még találgatások. Kiindulásként inakat, vékony, szárított belet, selyemfonalat, rostokból fonott madzagot, szövetfonalat szoktak emlegetni. Ez utóbbi aztán finomodott az idők folyamán, a nejlon feltalálásával pedig egészen komoly szakítószilárdságot értek el. A fonott zsinórok mellett éppen ez a nejlon lett aztán a mostani damilok alapanyaga is. Amelyet az 1875-ben alapított német cég, a D.A.M. használt, terjesztett először. Így lett damil a damil. (Legközelebb a száz esztendővel ezelőtti faluban alkalmazott egyéb halfogási módszerekről esik majd szó.)

Címlapkép: Régi horog és zsinór csukának szánva (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu

2021.10.11