Az életben vannak helyzetek, melyeket igyekszünk megúszni, de legalábbis ameddig csak lehet, elodázni. Itt most nem a gyökérkezelésre, a hitelügyintézésre vagy a prosztatavizsgálatra gondolok, hanem sokkal hétköznapibb dolgokra. Sokan vagyunk ugyanis, akik nem tudunk és/vagy nem szeretünk nagy nyilvánosság előtt megszólalni, amikor csak lehet, elsumákoljuk, mert eleve gyűlöljük magát a gondolatát is és vele együtt mindenkit, aki ebbe belekényszerít minket, még akkor is, ha azt kedvességből, tiszteletből, elismerésből stb. teszi. Az igazat megvallva nem is kell nagy nyilvánosság, elég egy vizsga, egy munkamegbeszélés, egy prezentáció vagy egy állásinterjú, és már napokkal előtte tiszta ideg az ember, miközben számtalan forgatókönyv fordul meg a fejében, és természetesen mindegyik a totális megsemmisülésről szól.

A 35 éves Adrien (Benjamin Lavernhe) egy kedves és jóravaló fiatalember számtalan fóbiával, amolyan „Ugye megmondtam?” típus, akivel ha valami jó történik, azonnal elkezd agyalni azon (az apróbetűs részt tüzetesen átolvasva), vajon hol van, hol lehet a dologban a buktató. Bár rátalál a szerelem, barátnője szünetet kér, ő pedig több-kevesebb sikerrel próbálja nem megalázni magát azzal, hogy felhívja vagy ír neki. Ha ez nem lenne elég, a kötelező családi összejövetel alkalmával leendő sógora felkéri, tartsa meg ő a beszédet az esküvőn. A cselekmény tulajdonképpen nem más, mint az asztalnál való feszengés, melynek során – igaz, csak a nézők felé – Adrien kimond és megtesz olyan dolgokat, melyekre a benne lévő gátlás miatt soha nem kerülhetne sor. Miközben betekintést enged a múltjába, a családtagjaival való kapcsolatába és a szerelmi életébe, megannyi beszéd hangzik el, van köztük kifejezetten sikeres, kevésbé népszerű, de őszinte, valamint eleve kudarcra ítélt, béna beszólásokkal tarkított hebegés-habogás is. 

A beszéd – tulajdonképpen – egy stand up comedy (vagy kamaradarab?), ahol valaki a nagy közönség előtt arról beszél, mennyire utál nagy közönség előtt beszélni. Mindenki más csak statiszta, igazából elég lenne csak megemlíteni őket, de ettől lesz film a film.

Adrien átlagos, amit ő egyáltalán nem így él meg, az önbizalomhiány pedig – rendszerint – átveszi az uralmat az ember gondolatai és cselekedetei felett, aki csak sodródik az árral és hagyja, hogy megtörténjenek vele a dolgok. A társadalmi elvárások, a megfelelni akarás, a rokonok, barátok, ismerősök folyton ismételt hülye kérdései, a felszínesség, a képmutatás stb. mind olyan dolgok, amelyek borzasztóan zavarják, de képtelen felemelni a hangját és az asztalra csapni, hogy kösz szépen, de ebből most már nagyon elég. Egy kicsit woody allenesre veszi a karakert, amihez a francia filmek báját és ötletességét adja hozzá, de egy percre sem emelkedik coelhoi magasságokba, inkább csak magában kesereg, pontosabban kifelé, a kamera felé, amit az asztal körül ülők nem érzékelnek.

A főszereplő tehát egyáltalán nem szerencsétlen, egyáltalán nem vesztes típus, csak mindig előre fél a kudarctól, és emiatt túl sokat hezitál. Őszinte és emberi, akár még szerethető is lenne, ha az ember nem ismerne saját magára, vagyis arra a valakire, akire egyáltalán nem akar hasonlítani, de mégis olyan. Görbe tükröt tart elénk, megmutatja, mire vágyunk, mitől félünk, mit várunk az élettől, a családunktól, a szerelmünktől, barátoktól, ismerősöktől… a világtól. Nem veszi túl komolyan magát, de nincs is rá szükség, könnyed vígjátékról van szó, ami egyszerre szórakoztató és pikáns, elvégre francia. Pont jó, és még szól is valamiről.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu