Lengyelország 1918-ban szerezte vissza a 18. században elcsatolt területeit Németországtól és Oroszországtól. Hitler annak ellenére kötött megnemtámadási szerződést a lengyelekkel 1934-ben, hogy abban az időben a versailles-i békeszerződés értelmében több korábbi német terület, Nyugat-Poroszország, Poznan és Felső-Szilézia is Lengyelországhoz tartozott. A sérelmeknél sokkal fontosabb volt, hogy az alakuló francia-lengyel szövetség megerősödve veszélyt jelenthetett Németországra. Franciaország és Anglia ekkor még a béke fenntartására törekedett, ezért 1938-ban Ausztria és Csehszlovákia elfoglalásakor sem avatkoztak közbe.

Németország 1939. szeptember 1-jén rohanta le Lengyelországot, melyet a német nemzetiségiek fenyegetettségével, francia szövetséggel Németország ellen tervezett hadműveletekkel indokoltak, és egy állítólagos lengyel támadást „bizonyítottak” is. Válaszul Nagy-Britannia és Franciaország szeptember 3-án hadat üzent Németországnak.

Az augusztusban megkötött Molotov-Ribbentrop paktumnak megfelelően a Szovjetunió megszállta a keleti lengyel területeket, előkészítve az ország beolvasztását. A német és szovjet megszállás alatt lévő területek demarkációs vonala a Bur folyó mentén húzódott. 1939. szeptember 27-én Varsó megadta magát a németeknek. Ignacy Mościck köztársasági elnök és Felicjan Sławoj-Składkowski miniszterelnök Edward Śmigły-Rydz fővezérrel, valamint a kormány tagjaival együtt Romániába menekült, ahová a politikusokat internálták. A Franciaországban szerveződött új emigráns kormány – melyet az egész világon elismertek – az európai harcok kiszélesedésével Winston Churchill meghívására Londonba tette át a székhelyét. 1940-ben lengyel-brit katonai szerződés jött létre.

1944-ben a Harmadik Birodalom több fronton is vereséget szenvedett: június 20-án Hitler ellen sikertelen merényletet kíséreltek meg, Moszkvában pedig megalakult a Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság (PKWN), mely átvette az irányítást a szovjetek által megszállt területeken. Stanisław Mikołajczyk, a londoni kormány miniszterelnöke Moszkvában hiába kért támogatást Sztálintól. A londoni lengyel kormány, a Honi Hadsereg (Armia Krajowa) és a Lengyel Földalatti Állam vezetői elérkezettnek látták az időt, hogy lépéseket tegyenek a főváros felszabadítására, illetve az ország függetlenségének biztosítására.

Az 1944. augusztus 1-jén kitört varsói felkelésben a lengyel erők még a szovjet csapatok megérkezése előtt próbálták visszafoglalni a fővárost a németektől, mert ez megszüntette volna a Szovjetunió jogalapját az ország megszállásra. A Honi Hadsereg főparancsnoka Tadeusz Bór-Komorowski tábornok volt. A varsói harcokat Antoni Chruściel (Monter tábornok), a Honi Hadsereg Varsói Kerületének parancsnoka irányította, ötvenezer katonájának csak kézi fegyverei voltak. Így fordultak szembe a tüzérséggel, rakétavetőkkel, páncélfegyverekkel és légi támogatással rendelkező németekkel, akik a megerősített épületeket védték. A németeket Erich von dem Bach-Zelewski tábornok vezényelte.

A lengyel felkelőkhöz Varsó civil lakossága és több lengyel fegyveres szervezet is csatlakozott. Kórházak, tűzoltóság, fegyverjavító és -készítő műhelyek jöttek létre, megoldották a víz és áramellátást. A felkelők újságot adtak ki, rádiót és postát működtettek. A szövetségesek a levegőből ledobott segélycsomagokkal támogatták a harcolókat, az ellátmány egy része azonban a németek kezébe került.

A szovjet hadvezetésnek, illetve Sztálin terveinek – Lengyelország beolvasztása a Szovjetunióba – kedvezett, ha a németek leverik a felkelést, így nem állt érdekükben valódi támogatás biztosítása. A Honi Hadsereg más egységeinek a felkelők segítségére induló csapatait a szovjetek fegyverletételre kényszerítették. A Szovjetunióban alakult 1. Lengyel Hadsereg egyik zászlóalja is próbálkozott, de végül nem tudott katonai segítséget nyújtani a felkelőknek, akik így teljesen magukra maradtak, és 1944. október 2-án megadásra kényszerültek.

Miután a Honi Hadsereg Főparancsnokságának képviselői aláírták a fegyverletételt, Varsó lakosságát kitelepítették, és átmeneti táborban helyezték el, a katonák hadifogságba kerültek. Lengyel oldalon közel húszezer katona vesztette életét, a civil lakosság áldozatainak száma száznyolcvanezerre tehető, a harcok során Varsó negyede elpusztult. A német sebesültek és halottak száma együtt huszonötezer fő körül alakult.

Megtorlásként és elrettentésként 1944 végéig a németek szinte teljesen lerombolták a fővárost, beleértve a műemlékeket és kulturális intézményeket is (könyvtárak, múzeumok). Elpusztították a levéltári dokumentumokat és egyéb történelmi, kulturális hagyatékokat.

A felkelés két hónapja alatt a Vörös Hadsereg vesztegelt. A harcok lekötötték a német erők egy részét, a szövetségesek, az angolok és a júniusban Normandiában partra szállt amerikai, kanadai csapatok nyugat-európai területeket szabadítottak fel. Így a borzalmas veszteségek ellenére a varsói felkelés jelentősen hozzájárult a második világháború végkimeneteléhez, illetve érzelmi jelentőségével Lengyelország további sorsának alakulásához.

Bogár Erika

Forrás: gov.pl 1, gov.pl 2, encyclopedia.ushmm.org, hu.wikipedia.org 1, hu.wikipedia.org 2, hu.wikipedia.org 3, hu.wikipedia.org 4, A második világháború (szerk. Ungváry Krisztián), Osiris Kiadó 2005

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.