Mert míg a kártyát és a tekét jórészt az ifjú emberek, meglett férfiak és öregek művelték, addig a focizás már gyermekkorban, 5-6 évesen elkezdődött, és tartott addig, amíg csak az illető fizikuma engedte. Még ma is látni a falusi pályákon, megyei harmadosztályban (innen már nem lehet kiesni) olyan ötvenen felüli játékosokat, akik a védelem tengelyéből vezénylik a csapatot. Olyanok, mint a római légiók veteránjai, akik a leghátsó sorokban álltak, keveset mozogtak, de ha kellett, eldöntötték az ütközetet. És ha már előjöttek a rómaiak, hát egyes vélekedések szerint ők voltak azok, akik szertevitték birodalmukban e játék egyik előzményét, amit szőrrel tömött labdával játszottak. Mások viszont a Krisztus előtti Kínában, vagy éppen a prehisztorikus Mexikóban vélik feltalálni e páratlan játék előzményeit, de talán nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a jórészt ma is ismert szabályokat természetesen a ködös Albionban, egészen pontosan Cambridge egyetemén foglalták írásba, hiába, az angolok most is elég jók a fociban.

Egy gól a MÁVAG pályán, 1958-ban (Bauer Sándor, Fortepan CC BY-SA)

Magyarországon tehát a boldog békeévek végén terjedt el a játék, egy 1879-ben született, sportolásról szóló értekezésben már írtak róla. Aztán 1885 júniusában megalakult az Újpesti Torna Egylet is, 1899 májusában pedig a „zöld sasok” is szárnyat bontottak. A Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) már 1901-ben létrejött, de erről a magyar vidék még nem sokat tudhatott akkoriban. Az egymással poros, sáros utakkal összekötött falvakban leginkább a falusi tanítók voltak, akik megismertették és elterjesztették a játékot. Amit a képzőkből, városról hoztak magukkal. S mivel nem valami eszközigényes sport volt ez akkoriban (a rongylabdát lehetett mezítláb is rúgni), hatalmas népszerűségnek is örvendett hamarosan. A falu szélén, általában köztulajdonban lévő területen kijelölték a pályákat, de mindenütt zajlott a játék, ahol megfelelő távolságra le lehetett szúrni két-két botot, kijelölve ezzel a kapukat. (Ha erre nem volt mód, akkor valamely levetett ruhadarabok is megfeleltek erre a feladatra.) Aztán kialakultak egy-egy térségben, járásban a nagy rangadók, megszülettek az örök riválisok. Megjelent a hazai pálya előnye is, hiszen biztatni illett a fiúkat, nagy szégyen volt, ha az ellenfél több szurkolót, nagyobb hangerőt hozott át magával.

Focisták és edzőjük Pápán, az ötvenes években (Gróf Esterházy Károly Múzeum CC BY-NC-ND)

Az MLSZ pedig egy idő után rendszert teremtett az összevisszaságban, leírta a szabályokat, sőt, a játék vezetéséről is gondoskodott. (Amit addig egy olyan személyiségre bíztak, akinek tekintélyét mindkét fél elfogadta.) A meccsek jellemzően vasárnap délután voltak, ezzel is megszentelve az Úr napját. Amikor nem illett nehéz fizikai munkát végezni, persze káromkodni sem, de ez utóbbi csak előfordult a pályán és a nézők között is. Aztán a vesztes, vagy a vesztésre álló már a szövetség által delegált bírókat szidta: a „Szemüveget a bírónak!” bekiabálást hamar erőtlennek találták és meghaladták a falusi drukkerek is. Bőrlabdát, stoplis cipőt ügyes suszterek fabrikáltak, aztán hamarosan szám, majd felirat is került a ma már megmosolyogtató mezekre.

Zalaapáti első csapata a 90-es években (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

Ha pedig vége lett a meccsnek, a többség elvonult a kocsmába, gyógyírt lelni a vereségre, vagy éppen ünnepelni a győzelmet.

Címlapkép: Focipálya Pécs Tettye városrészén 1959-ben (Csorba Győző Könyvtár CC BY-NC)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu