Adrian úgy tálal és tárgyal határátlépést, idegen létformákat, tőlünk eltérő vagy éppenséggel a felszínes ítéleteken túl hozzánk kényelmetlenül hasonló létállapotokat és életvezetéseket, mint aki erre született. A regényeiben végighúzott ezen sorvezetők a legkevésbé sem hasonlítanak a közbeszéd kiforgatott és túllihegett megnyilvánulásaihoz; origó-pásztázása a minden emberben, sőt a minden létezőben megbúvó egyedit nagyítózza pórusokig ható felbontásban. Nyilvánvalóan nem kedvelheti az effélét mindenki, főleg a titkolt és rejtett mélységeket megszemlélni igyekvők buknak az ilyesfajta irodalomra. De ne ijedjen meg senki, Adrian baromi jó író, és első osztályú sci-fi szerző (és mivel fantasyben is érdekelt, legyen inkább SFF): ötleteit értő kézzel forgatja be a legnaprakészebb természettudományos reszelékbe is. De nem csak úgy odadobja panírrétegeknek, jól bele is nyomkodja a történések szövetébe, hogy aztán a végén mégis csak maga az ember maradjon ott lecsupaszodva és megtisztulva, szembesülve a következményekkel: bármin is mentünk keresztül, és láttuk, amit láttunk, valahogyan folytatni kell.

Az Éden kapui (Fumax, 2021) már felütésével beszippant: Lee és Mal, a két jó barát lelkes kriptidvadász, vagyis olyan szörnyekre hajtanak, melyek talán csak lázálmokban, árnyak közti hallucinációkban léteznek, mégis tetemes mennyiségű adat és videó áll ezekről rendelkezésre különböző magazinokban, honlapokon és konteo oldalakon. A két fiatal nővel egy izgalmasnak ígérkező madáremberes kaland során ismerkedünk meg, ahol az események hamar súlyos fordulatokat vesznek, és rövidesen mások is bekapcsolódnak az ügybe: az angol titkosszolgálat, egy zseniális matematikatudós, egy komoly forrásokat mozgatni képes szociopata vállalkozó és pribékjei, valamint jó pár beazonosíthatatlan szerzet. A regény a kaland- és weirdirodalom legjobb hagyományait idézve sűríti a feszültségeket és pörög tempósan, a különböző eseményeket a lehető legtávolabbról indítva. A szereplők váltakoztatott szálai (amelyek természetesen elég hamar keresztezni kezdik egymást) közé ékelődnek egy fiktív természettudományos műből származó részletek Más Édenkertek: az intelligencia elméleti evolúciója címmel. Először kissé furcsálltam a dolgot, merthogy kiugranak némileg a regény szövetéből, másrészt csak két-három ilyen után kezdett világossá válni: ezek az egyébként bravúros ötletbörzék alternatív földi evolúciós vonalakat tárgyalnak, amelyeknek valójában nagy szerep jut a regény fősodrában, így egy idő után már kifejezetten vártam őket.

A regény felétől szinte minden olyan válaszokat is adó ponton, ahol a szálak összefutnak, és a különböző szereplők találkoznak egymással, rendre azt hihetnénk, hogy erről van tehát szó, most értünk el a regény tetőpontjához, ez a végső megoldás kulcsa – de nem, minduntalan csak egy következő képlet születik, ami aztán sorozatosan felül is íródik újabb rejtélyek és dimenziók megnyílásával. A világok közti repedéseken (ez nem spoiler, ennyit a fülszöveg is elárul) különböző lények járnak oda-vissza, és az emberszereplők is átmerészkednek, ki ezért, ki azért. Akad itt mindenféle motiváció: politikai, haszonszerzési, határvédelmi, kalandkereső és áldozatos világmegmentői is. Közben elmélyedünk sokféle kapcsolódási variánsban: párkapcsolati, baráti, munkatársi, főnök-beosztott, mentori és ezek különböző fázisai is előkerülnek, az óvatos tapogatózástól az összemelegedésig. Az életszerűséget erősíti Adrian azon képessége, hogy a tőlünk nagyon különböző lények természetrajzát, életmódját és társadalmi/szociális viszonyait is megrendítően közel bírja hozni, mintha csak a szomszédban laknának, vagy láthatnánk őket este a tévében.

Andy Weir új sci-fi regényének, A Hail Mary-küldetésnek kiemelt mondandói között szerepel az emberiségszintű összefogás sürgőssége, és ebben Tchaikovsky is felettébb érdekelt: az áldozatos, pozitív személet gyakorlatilag az egyetlen kiútnak bizonyul a túlélés és a minőségi lét érdekében. A két regény közti hasonlóság itt nagyjából véget is ér, Adrian Az Éden kapuiban, ahogyan egyébként összes regényében, a külső kalandréteg alatt másfajta figurákat mozgat: láthatóan kevéssé érdeklik a klasszikus hősök, és bár nincs hiány önfeláldozásban, gyakorlatilag a klasszikus társadalmi ideálok fényében mindenkire valamiféle pszichikai/szociális defektesség árnya vetül – titkolt vagy felvállalni kezdett másság, esetleg kockasággá merevült belső kényszerek igája alatti roskadozás, és még az is külső elfogadásért pedálozik, aki nem is így gondol magára. Mindez persze átszövi az eseményeket éppúgy, mint az indítékokat. Ahogy fentebb már említettük, nem pusztán a modern világ igényei előtt hajt fejet a szerző, egyszerűen csak a sokféleség van tükröztetve a lehető legtöbb fényszögből. Ráadásul nemcsak empatikusan, de módfelett szórakoztatóan és óriási képzelőerővel tálalva. Szembe kell nézni a kérlelhetetlen ténnyel: mi magunk vagyunk ezek a fura szerzetek, az emberiségszintű megváltó munkához pedig mindenkire szükség van. Nem új keletű felismerés ez, már az őshagyomány is ezt tanította: nincs felesleges ember, a nagy egészben mindenkire hárul feladat és felelősség. Az Éden kapuiban mindez kifejezetten plasztikus: a zsigeri reakciókból származó bajok elhárítása, de a kozmikus szintű problémák tudományos/matematikai megfejtései sem csak az erősek és az okosok dolga, néha éppen azok lépnek bátran vagy támad mentő ötletük, akik addig csak koloncnak tűntek.

Bocs a közhelyes konklúzióért, de amíg születnek efféle hangsúlyos gondolatokkal teli remeklések, addig van remény. Adrian Tchaikovsky emberismerete, fantáziája, világépítési és történetszövési képessége bámulatos, egyértelműen a nagyformátumú írók mellett a helye. (A kozmosz gyermekei I-II. kötetéről itt írtunk.)

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu