87

Biztonsági köpés

Noel Gallagher's High Flying Birds – zenekritika

noel-gallaghers-high-flying-birds

Az az igazság, hogy én szeretem a Gallagher testvéreket. A sok Bono, Chris Martin és Thom Yorke között egyszerűen mindig üdítően hat két ekkora türhő, akik a harmadik világ éhezői helyett inkább magukkal vannak elfoglalva, meg persze kollégáikkal, akikkel kapcsolatban különösen szeretik elmondani véleményüket. Szeretik a focit, az alkoholt, és a drogokat sem vetik meg, és ennek megfelelően a zenéjük sem áll többől a kedvenceik idézgetésénél.

Az Oasis feloszlása után egyik testvére sem tökölte el az időt, Liam már év elején kiadta a Beady Eye első lemezét, Noel pedig mostanra készítette el a Noel Gallagher’s High Flying Birds bemutatkozását. Az összehasonlítás persze elkerülhetetlen, ezért gyorsan le is tudnám: az már az Oasis-ben is gyanús volt, hogy a két tag közül Liam szereti inkább a gyors és táncolható dalokat, míg Noel inkább akusztikus gitáron akkordozgatni és himnikus refréneket írni középtempóra. A két lemez közt is pontosan ennyi a különbség, innentől nyugodtan kiválaszthatja mindenki, ő melyik oldalát szerette jobban az Oasis-nek.

Aki újabb Wonderwallt vagy Don’t Look Back In Angert szeretne, annak egyértelműen Noel az embere, aki szólókarrierjének első állomására több ilyen hasonló típusú dalt is összehozott, ezek pedig mindig baromi jól álltak az anyazenekarnak is. Gallagher nem akar különösebben rokkolni, egyszerűen írt tíz dalt a szokásos „köpök a világra, de úgy, hogy ne vegye észre senki” hangulatban. A lemez 42 perce a lehető legtudatosabb biztonsági játék, még azzal a pár újítással együtt is, amit a néha felbukkanó nagyzenekari kíséret jelent.

Hősünk sajnos nem szakadt el az oasisi hagyományoktól sem, ami azt jelenti, hogy akármennyire is szerepel itt pár különösen jó dal, a lemez fele megint semmilyen. Lehet bármennyire is laza az If I Had A Gun és az (I Wanna Live In A Dream In My) Record Machine, ott már óriási gondok vannak, ha a brit zeneipar egyik legnagyobbnak kikiáltott dalszerzője nem tud legalább egy egységes közepest összehozni. A Noel Gallagher’s High Flying Birds a Be Here Now-val elkezdődött Oasis-korszak méltó folytatása. Tehát egy olyan album, amiről érdemes azt a 3-4 igazán jó dalt összekaparni, a maradékot meg dobhatjuk a kukába.

Én még mindig szeretem a Gallagher testvéreket, Noelt különösen. Jók a nyilatkozatai, most már kissé szétszórva, de tényleg van egy koncertnyi király dala, és valószínűleg egy másodpercig gondolkodom a kérdésen, hogy megnézzem-e élőben. Ugyanakkor Magyarországról teljes képtelenség felfogni, miért rajonganak ezért az emberért ennyien a briteknél, de senki ne lepődjön meg, mert cserébe ott sem fogják soha érteni, miért lehetett nálunk ennyire érdekes a Kispál.

A kritika 2011-ben íródott.


Forrás: langolo.hu

2021.09.23