Az elzárás megértésének tekintetében nyelvünkben egyszerűbb a helyzet, a „tömlöc” kifejezés ugyanis már a Halotti Beszédben is előfordul a XII. században: „Kit Úr ez napun ez hamis világ timnecebeleül mente.” A „tömlöc” szó esetében már egyértelmű az eredetet, a szláv hatást felfedezni. A kifejezés esetleg utalhat az elzárás jogi intézményének honfoglalás utáni meghonosodására is. A „tyemni”, „tyemnica” „sötét helyet” jelent, és rengeteg adat van a későbbiekből is sötétkamra, sötét cella jelentésben. Igaz, a pontos hangtani változás e szónál is magyarázatra szorul. „Áristom” kifejezésünk még ennél is újabb, a XVII. század vége és az eredet is egészen kézenfekvő. Az „arresto” latin ige „letartóztat” jelentésű, az „arreptus” pedig „megragadás”. De valószínűleg nem közvetlenül a latinból, hanem inkább észak-itáliai példa nyomán került hozzánk, különféle zsoldoscsapatok hatására, a hódoltság idején.

Bilincs Hajdúböszörményből (Hajdúsági Múzeum CC BY-NC-ND)

Az igazságszolgáltatás helyi eltérései miatt sok esetben még a XVIII. század végén sem lehet egyértelműen megállapítani Magyarországon – és szerte Európában –, mi is volt a börtön funkciója. Hajdu Lajos a felvilágosodás korának hazai joggyakorlatát elemző könyvében számtalan olyan esetet említ, amikor egy-egy gyanúba fogott vagy elítélt személy története során nem mutatható ki pontosan, hogy szabadlábra helyezték-e, kivégezték, vagy a szörnyű kínzások következtében meghalt. „Exivit” – „távozott”, írják a felsőbb hatóságoknak küldött jelentésekben. Bizonyos esetekben részletes jegyzőkönyv készült a kivégzésről, de például a Bars megye börtönében magzatölésért halálra ítélt Bodor Ilona nagymálasi lakos jelentésében csak a „távozott” szó szerepelt. Hasonlóképpen bizonytalan Simó Mátyás története, akit 1781. november 1-jén fogtak el, és emberöléssel vádolták. Lefejezésre ítélték, de a jelentésben csak a „távozott” kifejezés olvasható.

Egy áruló kivégzése 1848 szeptemberében (Szent István Király Múzeum – CC BY-NC-ND)

Holott a nyilvános kivégzésnek fontos erkölcsnemesítő szándéka is volt. Az elítéltek – néhány száz évvel korábban – olykor beszédet intéztek a megjelentekhez, amelyben óvták a látványosságon résztvevőket a bűnök elkövetésétől. Akár még a máglyáról vagy az akasztófáról is. Később már inkább csak a lelkipásztor szólott a kivégzésre összegyűltekhez. Pakróczy János Munkás lelkipásztor című fordításában jó néhány beszédvázlatot olvashatunk, amelyeket kivégzés után tartott tanácsosnak elmondani. Nyilván fontos szempont volt a feszültség oldása. „A halálos ítéletek végrehajtása után kötelessége lészen a lelkipásztornak egy intő beszédet a népnek tartania. Mely a szomorú és rettenetes példa miatt nagy hasznokat szokott hajtani.” Az eredeti mű szerzője egyébként Gregor Köhler (1733-1809). És mielőtt bárki a barbár magyar embertelenségre gondolna, vegyük figyelembe, hogy a német szerző 1796-ban, majd a XIX. században még többször megjelent munkájában azoknak a lelkipásztoroknak ad tanácsot, akik a tüzesfogóval halálra ítélteknek vagy a kerékbetörteknek akartak lelki támaszt nyújtani.

Egy nyakfejsze, azaz guillotin (Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Nagykönyvtár – CC BY-NC-ND)

De hogy pontosan mikortól lett a börtön, a tömlöc vagy az áristom funkciója a maihoz hasonló, nehéz lenne megmondani. Nyilván az igazságszolgáltatás egységesítése fontos szerepet játszott benne, bár a bűnügyi hírekben mind a mai napig olvashatunk világszerte olyan eseményekről, amelyek a sok évezredes bizonytalan „joggyakorlatra” emlékeztetnek. A rabközösség maga is az igazságszolgáltatás része, ahogyan sok irodalmi mű figyelmeztet rá. Megkínozza, megalázza, és alkalmasint megöli a büntetésüket töltők közül a kiközösítetteket. Az elzárás eredeti, jobbító funkciója a korai keresztény gyakorlatban egyértelmű. És ezt a magukat bűnösnek érzők, gyakran később szentként tiszteltek is tudták. A társadalomból kivetettség, a magány, a természeti erőkkel és sokszor megkísértettséggel való harc a sivatagi remeték történetei óta a keresztény hagyomány része.

Ismertető a gyöngyösi ferences templomról és rendházról (Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár – CC BY)

Remete Szent Antal és Pál történetei tele vannak e szemlélettel. A kolostorok carcerei nem kínzókamrák voltak, hanem lehetőséget teremtettek az elvonulásra, tisztulásra. Azoknak a szerzeteseknek, akik, bár súlyos bűnöket követtek el, de nem akartak elbocsátani. Mert a végső rossz az üdvösség elvesztése, és a fogadalom szellemében a közösségből való kizárás. A történeti joggyakorlatban számtalan nyoma van annak a szemléletnek, hogy a bűnt elkövetőt milyen úton-módon kell a bűnbánat segítségével visszavezetni a társadalomba. Ez a szemlélet valószínűleg a szerzetesi gyakorlatból származik. A gyöngyösi ferences rendház carcere a régi torony egyik szintjén volt. Nem túl barátságos hely. A lőréses torony maga talán még a gótika világánál is régebbi. Vakolatlan, alacsony helyiség. Keresztülfúj rajta a gyakran feltámadó mátrai szél. A falon körben a keresztút stációi, egyszerű, vörös festékkel felfestve. Csak szívek és számok. Hogy hány szerzetes volt itt pontosan a középkorban, nem lehet tudni. Egyetlen adat van. 1535-ben Torockói Jakabot zárták ki a közösségből. Általában három nap volt a próbaidő, és ha ez után is eretnek tanokat vallott, távoznia kellett.

Az igazságszolgáltatás formái első rész itt olvasható.

Címlapkép: Lázadó zsoldosok kegyetlen kivégzése Pápán (Gróf Esterházy Károly Múzeum – CC BY-NC-ND)

Fáy Zoltán
Forrás: forumhungaricum.hu