Muszáj említenem a borítót, mert nagyon sokat számít, hogy azt mennyire találja feltűnőnek, szemet gyönyörködtetőnek az olvasó, hogy mennyire találkozik az olvasó stílusával és hangulatával, és hogy mennyire képes tükrözni az adott mű mondanivalóját. A Körvonal borítója magát a nyarat idézi meg madártávlatból, ami sokat elárul a regény tartalmáról. Selymes a fogása, ujjainkkal pedig tapinthatjuk az írónő vezetéknevének körvonalait is, ami azért érdekes, mert a regény főhősnője és az írónő személye között felfedezhető némi összecsengés, mindkettejük foglalkozása író, mindketten elváltak és mindketten tanítanak kreatív írást.

Ez utóbbira kap felkérést a regény narrátora Athénba, ahol tombol a nyár, a hőség, az elbeszélő pedig talán menekülni vágyik a válása után, de legalábbis kiszabadulni a mindennapok körforgásából, eltűnni kicsit a saját világából. Ez olyannyira sikerül, hogy hiába keressük, hiába kutatja a szemünk, alig vélünk felfedezni belőle valamit. Nem tudjuk, hogy néz ki, csak annyit, hogy nő; nem tudjuk, hogyan vélekedik a környezetéről, mert inkább megfigyelőként van jelen. Tíz fejezetből, tíz beszélgetésből áll a regény, ezek alatt pedig halványan kitűnik, hogy elvált és van két gyereke, de nem az ő életén van a hangsúly, hanem a vele beszélgető embereken. Tulajdonképpen még ez sem teljesen igaz, mert nem is konkrétan az embereken és nem is a történeteken, amiket elmesélnek, hanem a sokszínűségen, sokféleségen, ami ezekből kiderül, az emberek reakcióin, a személyiségük változásain, esetleg torzulásain, bár ezt csak az olvasó maga szűrheti le, narrátorunk egyáltalán nem sugall ilyesmit.

Az írónő nagyszerű hallgatóság, hisz beszélgetőtársai könnyen megnyílnak neki, olyan személyes történeteket mesélnek el, amelyeket nem valószínű, hogy akárkinek megtennének, és bár mindez valószínűleg azért esik meg vele, mert csupán áthaladóban van az életükben, szinte biztos, hogy soha többé nem találkozik velük, mégiscsak árasztania kell valami zsigeri megbízhatóságot, ha ennyire közvetlenek vele az emberek. A legkülönfélébb alakok mesélik el az életük kisebb, nagyobb részét, történéseit. Néha csodálkozva, néha hitetlenkedve vagy fejcsóválva, néha összevont szemöldökkel vagy mosolyogva hallgatjuk ezeket, de csak mi, olvasók – Faye, akinek a neve sokáig el sem hangzik, nem tesz ilyesmit. Néha az az érzésünk, hogy ő csak sodródik az áramlattal, a hullámokkal, például a repülőn mellette ülő esetében, aki még csak nem is igazán szimpatikus neki, mégis elmegy vele csónakázni, úszni, belemegy a flörtölésbe, holott egyértelműen látszik, hogy nem akar mélyebb kapcsolatba keveredni vele.

Bármennyire is szeretne – vagy legalábbis úgy tűnik, hogy szeretne – kicsit egyedül lenni, emberek esnek be az életébe, és ő nem maradhat teljesen közönyös, semmiképpen sem kívülálló. Bár erős az az érzés az olvasóban, hogy ez utóbbi próbál maradni. Távolságot tart, a történeteket, amiket hall, nem igazán kommentálja, nem ítélkezik, inkább az olvasóra bízza, értelmezze tetszése szerint az elhangzottakat.

A főhősnő személye végig árnyékban marad, még akkor is, amikor kávézás közben kezd tűzni rá a nap, még akkor is, amikor a csónakból a vízbe ugorva frissül fel úszás közben. Van egyfajta réteg, valamiféle fal közte és a beszélgetőtársai között, ami homályban tartja őt. Annyira keveset tudunk meg Faye-ről, hogy bár a hangsúly leginkább a beszélgető partnereken, vallomástévőkön van, mégiscsak kíváncsivá tesz, hátha a trilógia következő köteteiben fellibben róla a fátyol. A második kötet, a Tranzit már kapható, a harmadik, befejező könyv pedig jövő tavasszal érkezik magyarul Babérok címmel.

Rachel Cusk Kanadában született, gyermekkora óta az Egyesült Királyságban él és alkot. Számos irodalmi díjat nyert, a Körvonal 2015-ben felkerült a The New York Times 5 legjobb regénye közé.

Gálovits Rózsa
Forrás: olvasoterem.com