A hazai kiadások némileg el vannak maradva Neil Gaiman képregényeit illetően, de úgy tűnik, hogy a Fumax bevállalja az életmű javát, a regényeivel és novelláskötetivel pedig gyakorlatilag lépést tart az Agave. Jó ideje egyébként szinte már csak regényekkel bíbelődik, képregényíróként kifejezetten belassult. A netes fórumokat látva mintha két követőtábora lenne, a képregényesek arra az énjére esküsznek, regényolvasói pedig mintha kevéssé ismernék másik munkásságát. Regényei közül egyébként én nem elsősorban a főműnek tartott Amerikai isteneket ajánlanám felütésként, sokkal inkább a Sosehol című urban-fantasy alapvetését, de elsősorban az alábbi hármat: A temető könyve nagy kedvenc a gyerekkor varázslatos világáról, az Óceán az út végén szintén zenész, és nem mellesleg ritka jó fehér-boszorkány karaktereket mozgat, az Északi mitológiában pedig valamiért olyan jól sikerült felfrissítenie a germán-skandináv mítoszokat, hogy egyszerre gördülékeny és kortalanul veretes.

Mivel azonban most képregényes megjelenésről van szó, inkább a kilencvenes évekbeli Sandman a referencia: első kötetéről itt írtunk, és még idén kihozza a Fumax a fősorozatot lezáró negyedik kötetet magyarul. Nyilván ez Gaiman magnum opusa, és nem is vitatkoznék ezzel, így csak félve súgom: én Sandman lánytestvérébe, Halálba vagyok szerelmes, empatikus, a nehéz pillanatokon mindenkit átsegítő lénye felettébb vonzó – kár, hogy az ő történetei csak egyetlen kötetnyire rúgnak. Legutóbb pedig a lovecrafti világot beidéző Smaragdzöld tanulmány jött ki, a weird-rajongók ne is habozzanak…

Gaiman a nagy képregénykiadók közül bár a Marvelnek is írt, de jóval többet a Vertigónak és a DC-nek, ez utóbbi körből jelent meg most a Neil Gaiman DC-univerzuma. Egy történetet leszámítva, amire sehogyan sem bírtam rárezegni, erős a színvonal.

Essünk is túl a mélyponton: az Elemembert kifejezetten vártam, egyrészt mert gyakran a kevéssé ismert karakterek az érdekesek, másrészt Gaiman leginkább a hétköznapi események mélységélességében igazán jó, azaz tűpontosan elkapja azokat a karakterjegyeket, pillanatokat és váratlan helyzeteket, amikor a semmi kis felütésekből kontúros drámák forrnak ki, hogy aztán a végére egész élettablók terüljenek szét a szemünk előtt. Ez nagyjából igaz a kötet valamennyi történetére, az Elememberre sajnos pont nem, az inkább abszurd szatíra akart lenni, a szuperhősös és egyéb kalandtoposzok lelkes túltolásaival, de csak tisztességből bírtam végigrágni. Ráadásul a gyakran túlzsúfolt és egészen parányi bélyegképek és iskolai tablókat idéző elrendezések is inkább idegesítettek, mint szórakoztattak. De semmi vész, az összes többi kárpótolt ezért, például a csúcspontnak kikiáltott Batman: Mi történhetett a köpenyes igazságosztóval? című kétrészes kötetzáró, ami valóban az emlékezetes Batmanek közé sorolható a címében feltett kérdésre valódi választ nem adó, viszont különböző alternatív magyarázatokat sorjázó szerkezetével, és az ismert karakterek némelyikét új megvilágításba helyező ötleteivel. Például Alfred, a főgonoszok és egyéb főszereplők jelenlétében előadott inas-meséjével új kedvenccé lépett elő.

Aztán ott van Zöld Lámpás és Superman sztorija, ami egy kifejezetten hétköznapi beszélgetésből sétál bele komótosan a kozmikus veszedelembe, és az események sodrában a legerősebb szuperhős is majd’ otthagyja a fogát, hogy aztán a levezetésben már úgy tűnjön, mintha semmi különös nem történt volna. Mert még az is jobb, mint bevallani, hogy összességében nem is nagyon voltak képben.

A Secret Origins Special négy fejezetéből egyiknek nem Gaiman, hanem Alan Grant a szerzője, de valóban nem lett volna szerencsés kihagyni az összefüggő történetvezetés és az abban a részben is erősen kidomborított médiakritika miatt sem. Kedvencem innen a Rébusz múltján szomorkodó fejezet, és bár nevetséges lehet a „régen minden jobb volt”-féle siránkozás, az öncélú erőszakot még alig ismerő édes ifjúkor visszaidézése kimondottan jól van tálalva.

Frappánsak a rövid történetek is: a Fekete-fehér világ című pár oldalas szösszenet remek ötletből lett vizuálisan is csúcsra járatva, de erről semmi többet nem szabad mondani, legfeljebb annyit, hogy feltehetőleg személyes hollywoodi tapasztalatok ihlették. A Pavane karakterközpontú Méregcsók-sztori a Gaiman által igen kedvelt önreflektív pásztázással építkezik, a hatoldalas Lépcsőn pedig a Sandman/Halál világára hajaz költői melankóliájával.

A különböző időkből származó történetek persze más-más rajzolókkal készültek (Mark Buckingham, Bernie Mireault, Simon Bisley, John Totleben, Andy Kubert stb.), így a képi sokszínűség nem meglepő, van itt konvencionális panelezés és az adott korra jellemző hétköznapi arcokat sorjáró karakterábrázolás, gyerekrajzokat idéző vízfestékszerű elkenés, hagyományos szuperhős-ábrázolás, túltolt karikírozás és sok egyéb célratörő vizualitás. A Gaiman-történeteknek jellemzően a legegyszerűbb panel- és karakterkezelés is jól áll, de a vadabb grafikai megoldásokat sem dobják le magukról.

Mivel novellakötetszerű válogatásról van szó, nem követeli feltétlenül az egyvégtében olvasást, én direkt hagytam ki napokat, viszont a végére érve újra elő-elővettem lapozgatni. További jó hír: szeptemberben jön a következő Gaiman-adag, mégpedig az egyik fentebb említett regényének a képregényváltozatával…

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu