A történelem viharával indul az előadás, hogy a történeti áttekintés után az emberi lélek viharaival foglalkozzon tovább. A Tanácsköztársaság leverésének idején járunk, vörös, majd fehér cédulák libbenek a színpadra a szélgép jóvoltából. Menekülő tömeg, géppuskázás, rettegő emberek. Horthy Miklós szózatot intéz Budapest népéhez, melyben a hazafiságért cserébe hajlandó bűnbocsánatot nyújtani a megtévedteknek. A sors iróniája, hogy a vörösök is azt hitték, ők a hazafiak…

Az emberi lélekkel sem egyszerűbb a helyzet. Azt hisszük, tudjuk, ki van fölényben, és ki az, aki szenved. Aztán a felsőbbrendűekről is kiderül, hogy ők legalább annyira szenvednek, és a kiszolgáltatottnak hitt is lehet néha fölényben. Mindenki elismertséget, megértést és szeretetet keres, akár bevallja, akár titkolni igyekszik, de mindenkinél hiányzik valami ehhez. Még a zongora is látszólag céltalanul bolyongva keresi a helyét a szalonban, és nem nagyon zavarja, hogy közben játszanak-e rajta vagy sem.

A csoportos jeleneteknél a szereplők is eljátsszák, hogy ők milyenek, egymásnak és nekünk, a nézőknek is. Aztán, ahogy csökken a létszám, egyre őszintébbek lesznek, kettesben már majdnem önmagukat adják, de igazán csak akkor sikerül, ha magukra maradnak. Ezek a jelenetek az előadás legjobb részei. Az egésze a színházi hagyományoknak megfelelően némileg túljátszott, a szereplők többsége színes és pezsgő akar lenni, amit kétségtelen szakmai tudással és szófogadóan valósítanak meg, de itt nagyon érvényes a mondás, hogy a kevesebb több lett volna.

A főszereplő egyes jelenetein kívül hiányoznak a csendek, az elgondolkodás és a gondolkodtatás. Nincs időnk rádöbbenni, hogy milyenek is vagyunk mi, emberek – és nem a színpadon a múlt században, hanem most, a nézőtéren. Pedig lennének erre alkalmas mozzanatok. Szerethetnénk Annát az egyszerűsége, kedvessége, embersége miatt, és elgondolkodhatnánk, hogy mi mennyivel vagyunk jobbak az úri társaság tagjainál. Vagy nem vagyunk-e ugyanolyan (szeretni való, túlkarikírozott) tramplik, mint a többi cseléd? Néha így is elábrándozhatunk magunkban az orvos nemes eszmékkel alátámasztott emberségén, az ügyvéd feleségének szó szerint tapogatózó ismerkedésein. Az pedig külön talány, hogy Vizyné gyerekként meghalt lányát keresi és véli megtalálni a cselédekben, vagy saját kielégületlenségére és szeretetéhségére próbál gyógyírt lelni?

Az is külön talány – talán a darab más értelmezése esetén is –, vajon szükségszerű-e, hogy Anna magát meggondolva mégse mondjon fel, és eljusson a gyilkosságig. Kiláthatunk-e az érzelmek és előítéletek tengeréből, hogy megpróbáljuk felfogni, mi is a tét valójában? A többi csak színes máz egy műanyag tortán.

Bárány Zsolt
Fotók: Molnár György, a Győri Fotóklub Egyesület tagja

Fotógaléria: Édes Anna – Premier a Győri Nemzeti Színházban

80 kép