A másik fontos szempont a társadalom többségétől való elszigetelés, ami lehetetlenné teszi – vagy legalább csökkenti egy időre, súlyos büntetés esetén örökre – a bűn megismétlésének lehetőségét. Az elzártságban kevésbé lehet ölni vagy fosztogatni. Hasonló „logikája” volt, és néhány országban még ma is van, a testcsonkító ítéleteknek. Levágott karral nem lehet piaci lopást elkövetni. Azonban már az ókorban is sok bölcselő gondolta úgy, hogy a bűn oka a tudatlanság. A Püthagorasznak tulajdonított gondolat szerint a bűnt elkövetők nem veszik észre a jót, ami közelükben van. Meg kell ismertetni velük tévedésüket, és tudatni, hogy Zeusz megszabadítja őket a bűntől. A fenyítésnek a gyümölcse lesz a javulás. Az ezredforduló nyugati társadalmának kultúrájában azonban a fájdalom nagyon is kerülendő lett. A gyógyszeripar és a kifinomult egészségügyi ellátórendszer minden tudásával a szenvedés visszaszorításán dolgozik. A gyötrelem szándékos előidézése nem megengedett. Nemcsak az emberek, hanem az állatok kínzása is tilos. Napjainkban a közvélemény számára a fájdalom csak két esetben, a sportteljesítmények elérése érdekében elfogadott, vagy valamiféle hősies cselekedet okán. Ha mondjuk egy tűzoltó kimenekít valakit az égő házból, és maga is szenved a lángoktól. Vagy egy közel-keleti vértanú hite miatt vállalja a halált. Ez utóbbi magatartásforma azonban mind kevésbé érthető a többségi nyugati civilizáció számára.

Börtönnek is használt épület Kassán (Kuny Domokos Múzeum CC BY-NC-ND)

Az viszont biztos, hogy az elzárás mint megtorlási forma már az ókorban is létezett, sőt talán már a történelem előtti időkben is. Az ókorban azonban egyáltalán nem volt nagyon elterjedt. Elsősorban azért, mert a társadalom szerkezete és az uralkodó felfogás kisebb jelentőséget tulajdonított a szabadságnak. A rabszolga bebörtönzése alig-alig jelentett megtorlást, de még a többé-kevésbé szabadon élők is gyakran voltak teljes függőségben. Az elzárás, a személy szabadságának korlátozása évezredeken keresztül csak az elszökés akadályozását szolgálta a kínzások, csonkítások, istenítéletek vagy a halálos ítélet előtt. A magyar nyelv tanúsága szerint a börtön tekintetében nálunk is meglehetősen régi intézményről van szó, és a történelmi ismereteink is ezt támasztják alá. Se szeri, se száma a bebörtönzésekről szóló históriai forrásoknak, már az Árpád-korban is. A „börtön” szó első előfordulása 1261-ből származik, de eredetét megnyugtatóan nem sikerült tisztázni. Horger Antal A magyar szavak történetében című, 1924-es könyvében történeti szempontból közelíti meg a kérdést, és azt részletezi, hogy a börtönt régen a hóhér felügyelte, gyakran saját háza volt az elzártak őrzési helye. Ellenőrizte a rabokat, meglátogatta őket, és alkalmasint bejelentette nekik a kivégzés vagy a kínzás várható idejét. Horger szerint amikor átvettük a bajor-osztrák eredetű „Henker” kifejezést, amely eredetileg tulajdonképpen „akasztót” jelentett, és az meghonosodott a nyelvünkben, legkésőbb 1446-ban (ez ugyanis az ismert első írásos előfordulása) kettévált a börtön és a hóhér szó jelentése. Igaz, nem azonnal, hiszen Baróti Szabó Dávid még 1799-ben is úgy magyarázza a börtön szó jelentését, hogy fogház vagy hóhér, vagy a fogház porkolábja.

A hadházi hóhérpallos (Hajdúsági Múzeum – CC BY-NC-ND)

K. Palló Margit turkológus vetette fel 1981-ben, hogy a hóhér „rablátogató” szerepe világíthatja meg a szó eredetének problémáját, amelynek titka a csuvas pürten ~ pürtem kifejezés körül keresendő. E szó jelentése ugyanis olyan ember, aki egyéb tevékenység hiányában házról házra jár. Lehetséges, bár furcsa lenne egy szó jelentésének ilyen bonyolult, évszázadokon keresztül érő áttétele. Ráadásul a hóhérok elég más szerepkörben keresték fel a rabokat, mint a kéregetők vagy a családi barátok. Hadrovics László magyarázata, mely szerint börtön szavunk a cseh „birdovna” kifejezésre megy vissza, akkor is valószerűbbnek tűnik, ha nincs szabályos hangtani változás. Ugyanakkor a hóhér a társadalom tagja volt, bár mozgásköre tagadhatatlanul szűkre szabott. A hóhér általában csak hóhér lányát vehette feleségül, és leszármazottai számára se volt nagy esély a szerepből való kilépésre. A torgaui hóhér fia Lipcsében folytatta praxisát, 1696-ban halt meg. A felesége a korábbi hóhér lánya volt, és amikor asszonya meghalt, újabb házassága során ismét hóhérlányra esett a választása. E frigy boldog lehetett, hiszen öt gyermekük született: két fiú és három lány. A fiúk szintén hóhérként helyezkedtek el a munkaerőpiacon, a leányok hóhérfeleségekké váltak. Legalábbis Ráth-Végh István szerint.

Címlapkép: Voltak politikai elítéltek is (Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum – CC BY)

Fáy Zoltán
Forrás: forumhungaricum.hu