Bár több más helyen is láttam thrillerként besorolva, nekem ez valószínűleg nem szerepelne az első tíz jellemző között, ami a könyv kapcsán eszembe jutna, szerintem nem thriller és nem is a szó szoros értelmében vett bűnügyi történet. Ettől függetlenül – sőt, bizonyos értelemben pont ebből kifolyólag – sokkal többet nyújtott az olvasmányélményt tekintve, mint amire előzetesen számítottam. Ebben az értelemben pedig a fentebb idézett mondat második fele az utolsó szóig igaz.

A regény központi karaktere és egyes szám első személyű narrátora Michaela „Mickey” Fitzpatrick, aki Philadelphia Kensington nevű városrészében dolgozik rendőrjárőrként. A harmincas évei elején járó nő maga is a valaha szebb napokat megélt lakónegyed szülöttje, itt nőtt fel – népes ír származású rokonsága, az O’Brien-klán legtöbb tagja ma is itt él –, így otthonosan mozog a Front Street és Kensington sugárút által meghatározott városrész utcáin. Szolgálata során lépten-nyomon keresztezik útját gyerekkora óta ismert személyek; nem elhanyagolható részük drogfüggő, akik a következő adag reményében róják a környéket, gyakran testüket is áruba bocsátva. Köztük van Mickey húga is, a nála két évvel fiatalabb Kacey, akivel már régen megromlott a kapcsolata, és akivel már hónapok óta nem beszélt. Mivel egy hónapja az utcán sem látta húgát, aggodalommal figyeli a környéken elharapódzó gyilkosságsorozatot, amelynek kivétel nélkül fiatal hölgy – többnyire a drogfüggők közül kikerülő – áldozatai vannak. Bár nem az ő feladata a nyomozás, járőrként ő van közvetlen kapcsolatban az utcákkal és azok lakóival, ezért titokban attól retteg, hogy egy nap a saját húga holttestére bukkan.

Liz Moore regényének központi szála tulajdonképpen egy – nyomozásnak nem feltétlenül nevezhető – keresés köré épül, amely során Mickey a maga korlátozott lehetőségeivel, de mégiscsak Kensington jó ismerőjeként megpróbál Kacey nyomára bukkanni. Ez a jelenben játszódó cselekményszál a nő életének számos részletébe enged betekintést: innen tudjuk meg, hogy egyedül neveli ötéves kisfiát, akire az ő szolgálata idején egy nem túl lelkes és megbízható bébiszitter vigyáz – ami külön aggodalomra és bűntudatra ad okot számára –, kiderül a családjával – különösen az őt és húgát felnevelő nagyanyjával – való, felhőtlennek nem nevezhető kapcsolata, bepillantást nyerünk a munkahelyén uralkodó állapotokba, ahol felettese, Ahearn őrmester – szintén nem éppen a lelkes és lelkiismeretes rendőrök mintapéldányaként – okoz fejtörést számára. Ezt a cselekményszálat váltja egy múltban játszódó szál, amely elsősorban Mickey gyerekkorára és a húgával való kapcsolatára összpontosít. Erre különösen tragikus árnyékot vet édesanyjuk fiatalon, drogtúladagolás miatt bekövetkezett halála és apjuk lelépése – Mickey ekkor mindössze négyéves volt –, ami miatt nevelésük a szeretetét kimutatni képtelen anyai nagyanyjuk, Gee nyakába szakadt, aki nem mulasztotta el számtalanszor szóvá tenni az ezzel járó nehézségeket. Ebben a helyzetben talán nem meglepő Kacey életének kisiklása sem: még alig volt tizenhat éves, amikor Mickey először talált rá betépve, onnantól kezdve pedig a nővére csendes, visszahúzódó természetével teljesen ellentétes alkatú, féktelen, heves vérmérséklete miatt számtalan hátrányt elszenvedő lány fokozatosan és megállíthatatlanul csúszott lefelé a lejtőn. A regény során egymást többnyire szabályos rendszerességgel váltó két cselekményszál számozatlan fejezetekben különül el egymástól, az egyik a Most, a másik az Azelőtt címet kapta – utóbbi, mintegy viszonyítási pontként a két lány közös múltjának egy olyan momentumára utal, amely kettejük kapcsolatában komoly fordulópontot jelentett –; mindkettő lineárisan követi a jelen-, illetve múltbeli történéseket, mígnem valahol a regény háromnegyedénél összeérnek. Ez a váltott idősíkú narráció önmagában is kiválóan alkalmas arra, hogy a megtörje egyik vagy másik – de különösen a jelenben játszódó – cselekményszál néha túlságosan is lelassuló dinamikáját, emellett a szerző legalább kétszer-háromszor az addigi történések megítélését lényegesen felforgató információval, csavarral is próbálja kizökkenti az olvasót. E váltott idősíkú történetmesélésbe ékelve, a regény legelején és utolsó fejezete előtt van egy Névsor címet viselő, egyoldalas fejezet – ezek egymástól mindössze pár mondatban különböznek –, egy felsorolás, amelyben a kábítószer által szedett áldozatok nevei olvashatók: barátoké, családtagoké, akik „eltűntek mind sorban egymás után, mintha egy sehová sem tartó folyó nyelte volna el őket – a holt lelkek hosszú, fénylő folyama” – ez mintegy magyarázat a regény címválasztására is.

A Hosszú, fényes folyó erősségét nem feltétlenül maga a történet adja – bár a párhuzamosan futó fejezetekből kibontakozó családi dráma e tekintetben is megállja a helyét –, hanem sokkal inkább a karakterek és a köztük levő kapcsolatrendszer. Jóllehet a mindvégig egyes szám első személyű történetmesélésnek köszönhetően egyértelműen Mickey személye van előtérben, a regény többi szereplője is hiteles, és a történetben betöltött szerepének megfelelően kellőképpen kidolgozott. A nő családtagjai és kollégái, de a vele kapcsolatba kerülő személyek többsége sem csak statisztái, hanem szerves résztvevői egy olyan eseménysorozatnak, amely – bár elvileg fikciós regényről van szó – az első mozzanatától az utolsóig teljesen életszerű és valósághű. Ehhez az is hozzájárul, hogy a szerző a karakterábrázolásban nem csupán az ő részvételükkel zajló történésekre hagyatkozik, hanem Mickey szavain és vívódásain keresztül fizikai megjelenésükkel és jellemükkel is részletesen foglalkozik. Olvasóként a szereplőkhöz való viszonyulásunkat erőteljesen meghatározza az a nagyfokú érzelmi telítettség, ami Mickey elbeszélését áthatja. Ennek kapcsán csak mintegy zárójelben jegyzem meg: rég olvastam olyan regényt, amelyben ennyire megérintett volna, ennyire kézzelfogható lett volna a valamely szereplő által elszenvedett hiány, veszteség vagy fájdalom, és a drogfogyasztók pokoljárását is annyira közelről szemlélhetjük, hogy nehéz ezt érzelmektől mentesen szemlélni. A nem túl inspiráló családi környezetből kitörő fiatal rendőrnő alapvetően empátiát, sőt szimpátiát vált ki az olvasóban, nem nehéz megértéssel követni az igyekezetét, hogy felemelkedjen abból a mérgező közegből, amit az O’Brien-család teremtett számára, ugyanakkor viszont a húga miatt sem teheti meg, hogy teljesen elszakad ettől. Emiatt egy köztes állapotban vergődik, próbál megértéssel közelíteni a drog karmaiba került ismerőseihez, miközben folyamatosan szembesül azzal, hogy a foglalkozása miatt azok már nem bíznak benne, gyakorlatilag kívülállónak, a másik oldal képviselőjének tekintik. Karakterfejlődése a későbbiekben olyan irányt vesz – az általa hozott elhamarkodott vagy erkölcsi szempontból megkérdőjelezhető döntéseknek köszönhetően –, amelynek köszönhetően a végére eléggé ambivalenssé válik a hozzá való viszonyulásunk.

A regény pozitívumai között nem lehet nem megemlíteni a hangulatát. Egyrészt ott van a történet gerincét adó családi drámából kisugárzó érzelemdús, feszültséggel teli, nem éppen vidám és szívmelengető légkör, amelyhez nagyon jól passzol az események időpontjául választott őszi-téli, szeles-borongós, esős-havas nagyvárosi ridegség. Másrészt pedig – és számomra ez volt a meghatározóbb – ott van Kensington sajátosan lüktető atmoszférája. A lerombolt épületek miatt foghíjas utcák, a drogtanyáknak otthon adó lepusztult sikátorok, a Mickey által látogatott megkopott kávézók mind fontos szerepet kapnak a történetben, a szerző pedig olyan gondos alapossággal ír le mindent – nem ritkán utcanevekkel –, hogy néha, engedve a késztetésnek, egy-egy helyszínt nemcsak a fantáziámra hagyatkozva próbáltam meg elképzelni, hanem a Google Maps segítségével a maga valójában is – nyilván virtuálisan – bejártam. Túlzás nélkül kijelenthető, hogy Kensington szinte önálló szereplőként van jelen a regényben, és nagyon sokat hozzátesz a történethez, ahogyan Liz Moore szinte szociográfiai igényességgel közelít hozzá. A Hosszú, fényes folyó egyfelől egy szívszorongató és elgondolkodtató családi történet, másfelől megrázó – társadalomkritikától sem mentes – portré az opioid-válság áldozatairól, akik számára a közeg, amelyben felnőnek és élnek, szinte a kitörés legkisebb esélyét sem adja meg, harmadrészt pedig egy nagyon érzékletes városleírás. Nem véletlenül került fel a regény a The New York Times bestsellerlistájára, és nem véletlenül kapott helyet a XXI. Század Kiadó Kult könyvek című sorozatában.

Liz Moore 1983-ban született, az amerikai Philadelphiában él férjével, lányával és fiával. Első regényének megjelenése előtt (The Words of Every Song, 2007) rövid ideig zenészként dolgozott, ma a Tempe Egyetemen kreatív írást tanít. 2014-ben a Római Amerikai Akadémia Rome-díjával tüntették ki. A Hosszú, fényes folyó a negyedik, magyarul elsőként megjelent regénye.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com