Jazz – színház – rádiózás – tanítás. Ez elég széles spektrum. Melyik áll önhöz a legközelebb?

Pedagógusként kezdtem, de annyi reformot, struktúraváltást éltem át, ami egy évszázadra is elég lett volna. Mások a lehetőségek és a körülmények. Szerencsére az nem változott, hogy ma is sok a tehetséges gyerek. Később rátaláltam az ismeretek átadásának egy nagyon szórakoztató módjára is, így lettem szabadúszó kulturális újságíró. A kettő remekül kiegészíti egymást.

Hogyan illik bele a sorba az írás? Mesélne erről a motivációjáról?

A könyvek azért születtek, mert az újságírásnak köszönhetően adódtak lehetőségeim. Évekig szerkesztettem és vezettem a Magyar Rádió Győri Regionális Stúdiójában a Kávézó című kulturális műsort és az Akkord című jazzmagazint, a Naptárlapozó pedig egy hétvégi jegyzetsorozat volt a Dunántúl kultúrtörténetéből válogatott érdekességekkel. Szabó József barátom, a Hazánk Kiadó vezetője javasolta, hogy jelentessük meg önálló kötetként, így született meg a Naptárlapok. A szakújságíró az általa ismert és kedvelt területekről ír, ilyen volt a színház, a film, az irodalom mellett a zene is. A jazz ifjúkori szerelem, egyre otthonosabban mozogtam ebben a világban, ennek eredményeként megszületett második könyvem, a Jazztérkép. Sikeres pályát futottam be, amikor pedig a tendenciák kevésbé voltak szimpatikusak, akkor elhatároztam, hogy ideje tanulmányozni azt, ami egész életemben érdekelt – az európai kultúrtörténet legfontosabb helyszíneit. Jó tíz évet szántam erre az életemből, bár a kötet ötlete még nem merült fel kezdetben. Csak amikor felvetődött bennem egy rendhagyó forma, ami izgalmas kihívássá tette. Akkor született meg a harmadik könyvem, Az utak ideje. A mottót is utólag találtam meg hozzá Indiában. Szerintük egy ember életének négy stádiumából a harmadik az, mikor az ember a saját családjáról gondoskodott, gyerekeit felnevelte, eljött számára az utak ideje, elindulhat az „erdőbe”, hogy saját magát jobban megismerje. Egy indiai felfogást követtem tehát, bár nem tudtam róla.

Kinek ajánlható ez a könyv?

Ez nem hagyományos útikönyv. A műfaját inkább úgy határoznám meg: „szubjektív búvár zsebkönyv”. Ez persze csak metafora, majd a könyvtárosok eldöntik, melyik kategóriába sorolható be pontosan. Szubjektív, mert az derül ki, mit szerettem és mit nem, mi nyűgözött le és mit hagytam ott. A „búvár” szó arra utal, hogy az európai kultúra legfontosabb helyszíneit felkeresve – kiegészítve az európaira legintenzívebben ható indiaival és arabbal – mindenki maga dönti el, hogy megelégszik a felszínnel, vagy szán időt az igazán izgalmas mélyebb területek felfedezésére is. Ami még különlegessé teszi a kötetemet, az a témák változatossága, mert érdekelt az építészetük, a zenéjük, a valláshoz való viszonyuk, a gasztronómia és a divat, de megnéztem mindig a piacot is, és meglepve láttam, hogy a közlekedési szokások is mennyire eltérhetnek. Mondok egy hasonlatot, ami azonnal világossá teszi az elvet: egy arab bolt mindig három helyiségből áll. Az elsőben az „átlagturisták” vehetnek filléres giccseket, kacatokat, például hűtőmágnest. Akit érdeklődése, tájékozottsága alapján többre becsülnek, az léphet be a második terembe, az értékes kínálat azonban a harmadikban van. Azt ki kell érdemelni. Akiben benne van a búvárösztön, mindig ide igyekszik, és nagyon szeretni fogja a könyvemet.

Tanárként, újságíróként, rádiósként és íróként is nagyon attraktív. Az ön számára mi jelenti a legnagyobb elismerést?

Az embert idővel nem a külső elismerések motiválják. Ha dolgozom valamin, akkor maximalista vagyok magammal szemben, a tőlem telhető legjobbra törekszem. Ha hibázunk, azért is meg kell fizetni a „számlát” az életben, ha jó, amit csinálunk, az néha évekkel később nyeri el jutalmát. Egy kertész sem azért ültet fát, hogy megdicsérjék érte. De ha egy fiatal olvassa a könyvemet, az örömmel tölt el.

Mik azok az értékek, amelyeket mindig igyekezett megtanítani a diákjainak?

Galilei szerint senkinek semmit nem lehet megtanítani, csak egyet tudunk tenni, segíthetünk az önismeret megszerzésében, a válaszok megtalálásában. Szerintem mindenkiben megvan a tehetség valamire, ha hajlandó érte dolgozni, ha elég erős mentálisan, akkor a szülő és a tanár együttműködve ebben támogathatja. Az út mindenkinél más, a módszer is személyfüggő. A két kulcsszó ennek sikerében a hitelesség és a türelem. Mert mi tudjuk, hogy mindenki egy egyedi, soha meg nem ismétlődő lehetőséget kap az életével. Ráadásul egy olyan világban kell boldogulnia, amely gyorsan és radikálisan változott meg, az új kérdésekre a múltban nincsenek ott a válaszok.

A Krúdy Szalon, amelyet évekig megrendeztek az iskolájukban, beleillik ebbe a képbe…

Pontosan, azért is találtam ki. Az ötletgazdája és évekig a rendezője is én voltam. A győri kulturális élet ismert képviselőit, produkciókat hívtunk vendégül. Talán nincs is inspirálóbb élmény egy diák számára annál, mint hogy olyan tehetséges felnőttekkel találkozik, akik valamelyik területnek az értői, tehetséges művelői. Izgalmas bepillantani a világukba, a gondolkodásukba, az értékrendjükbe, megtapasztalni a teremtés pillanatát. Itt a közös pont a tanári és az újságírói pálya közt, mindegyik a teremtő tehetségre koncentrál. Egész életemben ez érdekelt, ez motivál ma is.

Jelenleg mivel foglalkozik, milyen tervei vannak? 

Indul az új tanév, mindig bízom abban, hogy ez lesz a legjobb. Jönnek a felkérések a színházi előadások, filmbemutatók és koncertek kritikáinak és beszámolóinak megírására, ez a legbiztosabb mutatója egy szakújságíró munkájának. Örülnék, ha szombat délután jól sikerülne a könyvbemutató, amíg a pamdémia engedi, folytatódnak Az utak ideje bemutatói. Szívesen készítenék a kötetből egy bővített változatot a szerkesztési elvek miatt kimaradt fejezetekkel és az archívumban várakozó pazar képekkel. Feladat lesz bőven.

Az íróval 2021. szeptember 4-én 15 órakor találkozhatnak a Kisfaludy Károly Könyvtárban (a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Baross úti részlegében).

SzaSzi