144

Holly Jackson: Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz

Horváth Gábor könyvkritikája

holly-jackson-jo-kislanyok-kezikonyve-gyilkossaghoz

Life is strange. Az élet különös. Holly Jackson könyvének végére érve azonnal a Square Enix 2015-ös kalandjátéka ugrott elém izgalmas történetvezetésével, meglepő fordulataival, emlékezetes karaktereivel, s mindezt a fejlesztő ráadásul képes volt megtölteni szívfacsaró érzelmi katarzisokkal.

Ebben a játéknak alig nevezhető közös kalandban élő és lélegző figurákat kaptunk, akik mind cipelik saját tragédiáikat a boldogság fájdalmasan rövid pillanataiban is. Ez a rendkívül bátor, kellően progresszív – de még nem agresszívan progresszív! – játék képes könnyekig mosolyogtatni és könnyekig megsiratni. Max Caulfield, majd a folytatásban (ami tulajdonképpen előzmény: LiS: Before the Storm) Chloe Price történetét mindenkinek ajánlom, aki még nem találkozott vele! Holly Jackson nyilvánvalóan nem tartozik ezek közé, és ötletet kapott/lopott belőle, hogy egy regényt írjon Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz címmel, sok szempontból felismerhetően a LiS vonalvezetése alapján.

A regény vizsgafeladattal kezdődik, amely során főszereplőnk, Pippa egy öt évvel korábbi eltűnési/gyilkossági esetről ír beadandó dolgozatot. Andie Bell eltűnése köztudomás szerint gyilkosság volt, habár a lány teste nem került elő azóta sem. Pippa kiindulási alapja, hogy nem hisz Sal bűnösségében, mivel jól ismerte a tett elkövetésével megvádolt, majd öngyilkosságot elkövető fiút. Igazából nincs eddig semmi újdonság, ezerszer lerágott csont, krimik, bűnügyi filmek zsánere ez a felállás. Ami egyedivé teszi, az részben a regény young adult (YA) volta (mivel stílusában egyértelműen fiataloknak írták) és részben dokumentumregény-szerű felépítése. Holly Jackson leveleken, interjúkon keresztül mutatja be a szereplőket, a település kapcsolatrendszerét, hálózatát. Egy brit kisváros ez, ahol az emberek olyanok, mint az emberek általában: gonoszak, gyengék, esendők, majd jók, erősek és megingathatatlanok. Áthatja őket az előítélet és a rossz tapasztalat, s ezt rendszerint kicsinyességben élik ki.

Itt egy kis kitérőt teszek. Talán kár is kiemelnem, de a regény megfutja a kötelező köröket. Az elején téptem a hajam: minden divatos progresszív motívum ott tobzódik az első 80 oldalon. Kapott nyalintást az egyik – most a jó ízlés miatt meg nem nevezett – testrészére Michelle Obama, a Netflix, a brit elitegyetemek, a politikai aktivizmus, az oknyomozó újságírás, van beszólás Trumpnak, et cetera. Mintha az amerikai demokrata párt kiadványa lenne (miért nem Thatcher, ha már brit az írónő, miért egy ex amerikai first lady???). Néha már nevetségesen didaktikusan kapjuk az amúgy is agyonsulykolt posztmodern dogmákat. A gyilkossággal vádolt indiai srác családját a helyiek kiközösítik, nyíltan gonoszak velük, vagy csak összesúgnak a hátuk mögött. Kétségtelen: az emberek ilyenek. Egyszerűen nem természetes egy gyilkos (van annak hitt személy) jelenléte a kisvárosban. Ebben a regényben is minden kisebbségi jó, legyen az egy indiai srác vagy nigériai mostohaapa. S természetesen az összes negatív alak fehér a történetben, bár – legyünk igazságosak – legalább nem minden fehér gonosz. A legundorítóbb karakter azért – biztos, ami biztos ‒ magas, szőke, kék szemű srác. Mert ugye a sztereotípiák csak akkor rosszak, ha a „mieinkre” vonatkoznak…

A regényhez visszatérve, Jackson műve tele van klasszikus klisékkel: nyomozópáros (Piphez csatlakozik a „gyilkos” öccse, Ravi); a rendőrségben nem bízhatnak, mert korrupt; a rendőrök emellett hülyék is, hiszen nyilvánvaló dolgot sem vettek észre; idegen házba való betörés jó cél érdekében; ám pont hazajön a tulaj valamiért, s így irány a szekrény; fenyegetőlevelek küldözgetése. Némelyik nagyon jól működött, mástól lerágott körömmel kapartam arcomról az epidermiszt. Igazából utólag nem érdekel, hogy nem hibátlan. A történet izgalmas volt, a nyomozás fordulatos, a tempó feszített, és egy percre sem veszített lendületéből. A sztori magával ragadott, egy oldalig sem laposodott el. Pip alakját sikerült jól összeraknia a szerzőnek, kedveltem minden idealizmusával és túlzásával együtt, ami amúgy sem áll még rosszul egy tizenévesnek. A karakterek szerethetőek, még ha alapvetően duális szerkezetben jókra és rosszakra vannak is osztva, bár néhány bukott angyal és esendő pillanat is akad benne.

A hamis nyomok némelyike nagyon jól sikerült, egyikkel konkrétan teljesen becsapott az írónő (egy monogrammal), s mondhatni Jackson elvitt rossz utakra engem. Még mindig nem tudom, hogy ez a csapda, amibe beleléptem, egyáltalán szándékos volt-e, vagy a szerző maga sem vett észre egy összecsengést. Van pár elvarratlan szál, amelyre nem kaptam választ, és a vége kissé túlbonyolított megoldást hozott – bőven megállt volna az egyik extra csavar nélkül is ‒, de jól összerakott, remekül felépített a történet, és imádtam olvasni.

Kimondottan ötletes volt az áldokumentumok hozzáadása a sztorihoz, kedvelem az ilyeneket. A hivatalos jegyzőkönyvek, térképek, SMS-ek, interjúrészletek szerintem nagyon jól passzolnak a krimikhez, növelik a történet hitelét, valóságosabb lesz tőlük az eset. Okos regény abból a szempontból, hogy a műveltséget, a tanultságot és a kritikai hozzáállást propagálja, ami ma már nem is olyan természetes. Tömérdek rendkívül buta gyermek- és ifjúsági mesét, regényt, rajzfilmet tudnék felsorolni, amelyek úgy hatnak a neurális hálózatra, akár egy EMP-bomba az elektromosra. Vagy mint a pángalaktikus gégepukkasztó „olyan, mint amikor szétverik az ember agyát egy lédús citromszelettel, melyet vaskos aranytéglára erősítettek”, csak hogy klasszikust idézzünk… Egyszer-egyszer elmegy, de biztos nem tesz jót hosszú távon.

Jackson mondanivalója is szimpatikus: figyeljünk egymásra, mert az apró bűnök, kicsi úttévesztések tragédiákba torkollhatnak, s ami egy embernek megoldhatatlan és nyomasztó probléma, valaki mellett könnyen lehet, hogy nem az. Ehhez csupán némi jó szándékkal kell egymás felé fordulnunk, méghozzá időben. A kötet külön kiemeli a fiatalok egymással szembeni időnkénti indokolatlan terrorisztikus viselkedését, amikor megalázni és megfélemlíteni (ma divatos és általam utált szóval: bullying) akarnak másokat. Sajnos ez a mindennapokban is így van: hihetetlenül gonoszak tudnak lenni egymással, s míg egy felnőttet már megregulázott annyira a társadalom és a tapasztalat, hogy rendszerint érzékelje, ha elveti a sulykot, a gyerekek és tinik esetében ez még nincs így.

Kinek való a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz? Elég széles a spektrum. Elárulom, azért a regény elsősorban lányoknak szól – ha valakinek mondjuk a címből nem esett volna le ‒, ennélfogva hőse az önálló, vakmerő, magáért és elveiért kiálló (majdnem)nő, aki kétségtelenül sokszor idegesítően viselkedik, de értékelendő minta. Hangsúlyozottan érdemes felhívnom a figyelmet, hogy bár ifjúságinak nevezem a történetet (tipikus YA krimi), de azért kemény dolgok vannak benne, a szexuális bántalmazástól a kábítószerezésen át egészen a gyilkosságig. A hanghordozás ugyan könnyed és fiatalos, de ez a tartalom felé megtévesztő lehet. Inkább 16-os vagy 18-as, mintsem 14-es karikát érdemel. Az intelligensebb gimiseknek javallott, akik fogékonyak a társadalomkritikára, és képesek komoly empátiával tekinteni esendőbb társaikra. Emellett minden krimikedvelő is örömét leli majd benne, mert jócskán felülmúl néhány agyonsztárolt skandináv krimit, és bűnügyi volta mellett könnyeden szórakoztató is egyben, aranyos humorral.

A kötet kiadása nem különösebben nyerte el a tetszésemet, sem a borító (az angol kiadásét vették át), sem a tartóssága nem tetszik. Előbbi elmegy kategória, de eléggé semmilyen, utóbbi határozottan gyengének látszik. Igaz, belül a dokumentumok tipográfiája javít ezen, és nem túl drága mai szinten a kötet. Ha valaki nagyon ki akarja nyitni a könyvet, hamarosan jó eséllyel kiesnek majd a lapok, a ragasztott fűzés nem tűnik bíztatónak hosszú távon.

Mint kiderült, a regény egy sorozat első része (naná, mi lenne), így bizonyára hamarosan magyarul is megkapjuk a folytatást, amely a goodreads osztályzata alapján szintén jól sikerült kis mű lehet.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2021.08.26