A Barangoló zenekar Széltoló-dalok (Gryllus, 2021) című lemezének fókuszában egy kedves és bohém mesehős áll, akinek széltolása felettébb vonzó, és mivel például nekem az életművészi pálya csak mérsékelten jött össze, ezért legalább zenés mesejáték formában jólesik újraálmodni. Botor módon engedtünk a felnövés polgári kényszerének, és nem jöttünk rá, hogy a rakódó évtizedek miatt elménk és lelkünk rejtett zugaiban gyermeki énünk darabkáit érdemes lett volna megőrizni, például a játékos, tehát valódi örömökért, amelyeket a megroppanó kor másképpen úgysem tud kicsiholni. A csintalan fény villanása Horgas Béla mesejátékában adott, Sebő Ferenc (zene és ének) és Maróti György (zene, hegedű, gitár és ének) pedig hozzáépítette azt a hangzó kulisszát, amely a témából kinöveszthető erényeket és minőségeket szépen kicsipkézi. A zenészek képzettségéből gondolhatóan is népzenei az indíttatás, de azért a klasszikus folk elemek mellett, vagy akár azok helyett egy-két dalban színpadi előadások kíséreteire hajazó, másfajta műfajokból is bátran beidéző muzsika született. De nem ez a leglényegesebb, már azon felül persze, hogy igen jóízűek a gazdagon fűszerezett, szívet gyönyörködtető népzenei beidézések, a klasszikus vonószenei menetek vagy éppenséggel a felajzó moldvai hangulatok, miközben arra is rácsodálkozhatunk, „hogy egy kalotaszegi legényes milyen szoros harmóniai rokonságot mutat a barokk zenével, hogy Monteverdi madrigálja, vagy éppenséggel Scott Joplin ragtime részletei milyen szépen simulnak bele és élnek együtt Sebő Ferenc dallamaival”. Maróti György hangszerelési tehetsége persze a füzethez írt kísérőszöveg nélkül is átjön, ahogy Sebő Ferenc időtlen dallamvezetése is, remélhetőleg vagyunk még páran, akik szeretnek megmerítkezni az ilyesfajta, elvileg korosztályokhoz nem kötött, mégiscsak inkább felnőtteknek szóló mesés-regélős emlékeztetőben. További megerősítés, hátha meghallják az illetékesek: ilyen fel- és hozzáállásból repetáznánk…

(A zenekar tagjai: Csizmadia Péter – ütőhangszerek; Szabó Kriszta – kaval, furulya, fuvola, ének; Barvich Iván – tárogató, tamburabrácsa; Erdélyi Judit – csembaló; Fehér Nóra – zongora, csembaló; Görög András – brácsa; Mohl Ferenc – trombita; Perger László – bolgár tambura, basszusgitár)

A népzenéről jellemzően kevéssé a szabad improvizációk ugranak be elsőre, egyrészt mert a hagyományhűség és a mesterek előtt való főhajtás időnként a hangról hangra reprodukálásban csúcsosodik ki, de szerencsére nem csak. A szerencse következménye pedig az, hogy a vitathatatlanul kijáró tisztelet mellett ma már jelentős részben a kultúrkincsekből való szabad merítés és a személyessé alakítás bátorsága adja a népzene élvezhetőségét és életképességét – a nagyközönség számára mindenképpen. Ezzel az alapállással gyürkőzött neki a Magyar Banda is, a 12 betyár (Fonó, 2021) című albumára többféle tájegységből (Méra, Kalotaszeg, Szentes, Szék, Kurityán stb.) válogatta össze a talpalávalót és a szívhez szólót, a pásztorhagyomány és a vonós parasztzene főleg azon aspektusát kidomborítva, amihez a sok tanulás mellett igazán tudtak kapcsolódni, ez pedig az önismétléseket kerülő szabad variációs készség. A vezérfonal a betyártematika lett, merthogy ezek a korabeli csibészek tudták a legszélesebb szabad csapásokat kilábalni a rendkívül kötött életvitelű hagyományos paraszti kultúrából tágabb létérzéseket nyújtó irányokba. Az album tizenegy dalában tizenkétszer vannak említve, innen a cím, de ha ezt a réteget félretesszük, akkor is valami nagyszerűre találunk: a Magyar Banda frissen megszólaló, energiákban tobzódó pazar produkciót nyújt, ropogós zenéjük gyorsan beránt, és aki kicsit is engedi magát összecsengeni a muzsikájukkal, mámorító érzésekkel lehet beljebb. Rájuk is áll, amit még a nyolcvanas években fogalmazott meg a szabadság mámorát megszippantó underground kultúra: a rockandroll nem egy tánc. Megfordítva: tánc és persze zene is, de messze nem csak kémiai kötésekben kulmináló paragrafusa a különböző zsánerelemeknek. A Magyar Banda tehát előlépett a műfaj balladai homályából, megtanultak mindent a népzenéről és a népi kultúráról, majd az akadémikus port azonmód le is söpörték róla, mert jól látják: az él igazán, ami szabad, vagy legalábbis törekszik rá. Ez lenne a minimum a hangszerek lelkes megragadása mellett, és a Magyar Banda a zsinórmérték kijelölése után jól el is lépett már ettől, így nincs más dolgunk, mint lépést tartani velük. Mivel az utóbbi idők legjobb népzenei lemezéről van szó, nehéz is lesz ezt megugrani. Talán majd ők, következő nekifutásra.

(A muzsikusok: Ifj. Szerényi Béla – ének, furulya, tárogató, tekerő, esz-klarinét; Solymosi Máté – hegedű; Szilágyi Márton – hegedű; Zimber Ferenc – cimbalom; Fekete Márton – brácsa, kontra; Tóth Máté – nagybőgő, kisbőgő)

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Az energiák áradását és tobzódását a Zűrös Banda is vezeti ide-oda, valamiféle tudatos sorvezetéssel. 2015-ös első lemezük után ez a második a 2021 (Fonó, 2021) címet kapta, amely egyértelműen utal születésének lét-nehéz időszakára, és ez a megváltozott világ nyilván nem könnyíti meg az alkotóemberi munkát sem. De maradjunk is ennél a sorvezetésnél: ugye az energiák sajátja a szabad lüktetés és a különböző irányokba való kiáramlás, ami némileg ellent is mond a túlzott kontrollnak. És valóban, a Zűrös banda jól felkészült, remek zenekar, nagyszerű muzsikusi és előadói kvalitásokkal, széles magyar/balkáni (főleg ez utóbbi dominál) zenei repertoárral, felhasznált autentikus és komponált dallamokkal – szóval egy ideje minden kéznél van, de akkor mire akarok kilyukadni? Agyongyötört vesszőparipámat lovaglom újfent: a lemez megszólalását, hangzását piszkálgatom, jól jönne még ide valami, amit nem is olyan könnyű megfogalmazni. Ha már ennyire jó az együttállás zenészekben, repertoárban, szívszaggató dallamokban és kirobbanni készülő eksztázisban, akkor annak ki kellene lépnie a hangszórókból a közös térbe, hogy ott belerobbanjon testbe és lélekbe. Ehhez tán már csak annyit kéne meglépni, hogy amikor szépen rögzítve van az anyag, és a gondos keverés is elkészült, akkor odahívni valakit, akit nem köt gúzsba a jólneveltség és az udvariaskodás kényszere, és az egészet jól összekócolja. Mert már csak ez az apróság hiányzik, ez a „piszkosság”, a balkáni blues idült szelleme, a jóképűséget, kinevelt tisztaságot és az erkölcsi vasaltságot pedig kicsit odahagyni.

Eszembe is jut erről egy klasszikus buddhai példázat: odatoppan az ifjú és tanult adeptus Buddha elé, telve lelkesültséggel és mindent akarással: „Jöttem, Mester, a tanítványod akarok lenni!” Buddha végignéz rajta, majd megkérdi: „Aztán mondd, loptál-e már valaha?” Az ifjú hápogni kezd: „De hát Mester, hogy kérdezhetsz ilyet? A tanítás, az út, a tisztaság…” Mire Buddha leinti: „Na, eredj fiam, lopjál valamit!” Pont ez a megmártózás kéne még, hogy ami ilyen szépen formálódik, azt az adott út minőségeit szem előtt tartva beletunkoljuk az élet alapvető kellékei közül is a leglényegesebbe: a szabadság önfeledt mámorába. Hangsúlyozom, azért mondom ezt ilyen hosszan, mert a Zűrös Banda majdnem ott van. Már csak egy biztos- és keménykezű producer kéne, aki ebből az ígéretes alapanyagból összerakhatná a zsáner egyik legjobb lemezét. Mert benne van.

(A zenekar tagjai: Básits Branka – ének; Bede Péter ‒ szaxofon, furulya; Babcsán Bence ‒ szaxofon, klarinét, furulya; Varga Kornél ‒ gitár, vokál; Boros Attila ‒ basszusgitár; Kertész Ákos ‒ dob)

Miquéu Montanaro és Orbán Bori lemeze, a Ma Chanson (Gryllus, 2021) pedig valódi sanzon. Két irányból történt a fókuszbeállítás, Montanaro (vele legutóbb itt foglalkoztunk) eleve anyanyelvi szinten tolja a klasszikus francia dalformát, azaz nemcsak technikai, de lelki szinten is avatott mestere. Ráadásul többféle zenei nyelvet elsajátított, hogy ne menjünk messzebb, zenélt a legboldogabb boldogtalanokkal is, például magyar folkzenészekkel. (Remélem, nem veszi zokon ezt az összekacsintást, de a lemezeit ismerve úgy tekintek rá, mint egy távolba szakadt rokonra.) Nem is furcsa tehát, hogy a 2019-es budakalászi francia napokon egyből kiszúrta a zongorista kísérőjével szintén ott koncertező Orbán Bori énekesnőt, aki Édith Piaf-estjeivel szerzett már némi hírnevet magának korábban a hazai színpadokon. Ez felütésnek rendben van, de ha simán csak megfelelő hangja lenne ehhez a bátor lépéshez, ami a másfajta kulturális közegben való aktív megnyilvánuláshoz elengedhetetlen, akkor nem biztos, hogy lenne miről beszélnünk, Bori viszont bír azzal a sokat emlegetett plusszal, valamiféle mélyebb rétegekből felfakadó és magasságokig felhallatszó lelki minőséggel, amitől, hogy bucskázzunk is egyet, életre kel a sanzon kötelező szomorkássága is. Most komolyan, hogyan magyarázható az meg kézzelfogható józansággal, hogy egy alig huszonéves ifjú ilyen tapasztaltan tudjon egyszerre gyönyört és bársonyos kínt csepegtetni a hallgató szívébe? Talán az ilyen emberre mondják, hogy öreg lélek. De nyugalom, nem lihegem túl, a történet szinte hétköznapi: Bori mesélt Montanarónak gyermekkoráról, megéléseiről, művész családjáról, aki aztán mindezt zenébe és szövegekbe foglalta. A végeredményt hallva ez akárhogyan is, de hézagmentesen harmonizál Bori világával, így a profán logikának ellentmondva beljebb vagyunk néhány nagyszerű mágikus pillanattal. De a hangszerelést se felejtsük ki: sosem tolakodó akusztikájú, finoman érintkező kapcsolódások szövedéke az egész, néha kissé odébb is tolódunk a klasszikus francia sanzontól. A Mélangés például valamiféle afro-ambientté gyúródott, és a lemez sokadik meghallgatásakor is még csak ott tartok, mint az elején: várom, hogy mi történik. Műfaji remeklés.

(További muzsikosok: Maya Tris Krakatau ‒ zongora; Dédé Doran ‒ bőgő; Fabien Mornet ‒ gitárok; Baltazar Montanaro ‒ bariton hegedű)

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu