117

Szergej Lebegyev: Augusztus gyermekei

Könyvkritika

szergej-lebegyev-augusztus-gyermekei

1991 augusztusának eseményei – amelyek egyik csúcspontját a moszkvai Lubjanka téri Dzerzsinszkij-szobor, a Vas Feliksz ledöntése jelentette – sokak számára Oroszország újjászületésének jelképévé váltak. Ők azok a fiatalok, augusztus gyermekei, akik szívében akkor ott élt a remény, hogy megtagadható, eltörölhető a közel hetven évnyi bűnös és hazug múlt öröksége, amely generációk elől vette el a normális élet esélyét.

Közéjük tartozik Szergej Lebegyev regényének tízes évei végén, húszas évei elején járó főszereplője, aki a szoborra felkapaszkodó és a nyakába hurkot vető alpinistára akkor hősként tekintett, nem sejtve, hogy a szovjet titkosrendőrség első vezetőjének szellemétől nem szabadulhat ilyen könnyen, és hogy saját életének következő éveire is rávetül majd a múlt árnyéka. A fiatalember 1991 augusztusában kapja meg Tánya nevű nagyanyjától annak több éven keresztül írt naplóját, amitől a családja történetében fellelhető fehér foltok feltárását reméli. Hamar rá kell döbbennie, hogy ez csak egyfajta kozmetikázott, a család előtt hivatalosan vállalható verziója a történetnek, és a legfontosabb kérdést – a mindenki számára ismeretlen Mihail nagyapa kilétét és szerepét – nem válaszolja meg. Nem sokkal később, a nagyanya halála után rábukkan egy másik, titkos naplóra, amely már komolyabb kapaszkodókat biztosít a számára – bár a nagyapja körüli rejtélyt ez sem oldja fel teljesen. Jóllehet a szürke zónában bizniszelve elég jól él, számos kortársával ellentétben nem a meggazdagodás reménye hajtja, a Szovjetunió bukása után adódó lehetőségeket – amit a kilencvenes évek első felében egy elég nagy szabadsággal járó jogi és államszervezési űr biztosított – inkább arra használja, hogy a családi múlt nyomába eredjen. Elindul azokon a szálakon, melyeket nagyanyja naplója a nagyapja vonatkozásában felkínál, és bár elég messzire eljut, a teljes titokra – akkor még – nem sikerül fényt derítenie. A kutakodás, a nyomozás azonban új távlatokat nyit előtte: szolgáltatásként kezdi kínálni mások számára, hogy kideríti, mi történt szüleikkel, nagyszüleikkel, rokonaikkal. „Keresőként” eljut a kontinensnyi ország – és más utódállamok – legtávolabbi zugaiba, levéltári anyagokból vagy az előző rendszerben évtizedeket lehúzó emberek elbeszélései, történetei alapján próbál válaszokat találni kliensei, megbízói kérdéseire. A személyes történetek mellett ez a keresés legalább ennyire szól a társadalom egészét átható múltbeli titkokról, bűnökről is. Azokról, amelyekről a többség nem szívesen beszél, sőt gyakran nem is vesz tudomást róluk, mivel ők vagy családjuk valamely tagja közvetlenül vagy közvetve érintettek bennük.

Szergej Lebegyev Augusztus gyermekei című regényének gerincét a főhős keresőutai jelentik, amelyek közül négy kap nagyobb hangsúlyt: az elsőben saját nagyapja után kutakodik Ukrajnában, a másodikban egy ukrajnai megbízó, bizonyos Kasztalszkij Kazahsztánba száműzött apja nyomát keresi, a harmadik egy sok szempontból különös, Karéliában játszódó történet, amelynek központi karaktere egy Kutyakirály nevű egykori lágerőr, a negyedikben pedig újdonsült barátnője, Anna apja után kutakodik a háború küszöbén álló Kaukázusban. E négy történet jelentősége túlmutat magán a keresésen, egyrészt zajlanak a kilencvenes évek Oroszoroszágának politikai és katonai eseményei, amelyek bár nem közvetlenül, hanem csak a főhős percepcióin keresztül szivárognak át a regény központi cselekményébe, mégis nagyon sokat hozzátesznek az összképhez, másrészt minden egyes kereséssel felszínre tör egy szelete a múltnak, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ezek nagymértékben meghatározzák a jelent. Bár a regény szerkezetileg átlátható és jól strukturált – prológusból és összesen tizenhét fejezetre tagolt öt részből áll –, az elbeszélés stílusa miatt nem könnyű olvasmány. Mindvégig az ismeretlen főhős egyes szám első személyű, személyes élményekkel és gondolatokkal, elmélkedésekkel átszőtt, helyenként nagyon tömény beszámolóját olvashatjuk, amelyben kevés a párbeszéd – tulajdonképpen csak annyi, amennyi feltétlenül szükséges –, ezzel szemben jelentős a lírai hangvételű leírások száma – egy-egy városrészlet, utca, épület, természeti elem vagy akár élethelyzet erős hangulati elemekkel, súlyos, nyomasztó jelzőkkel átszőtt bemutatása. Sokszor nagy figyelmet igényel, hogy ezek közül kihámozzuk azt az egy-két mondatot, gondolatot, ami az adott rész mondanivalóját leginkább magába sűríti.

Bár Lebegyev regénye helyszíneiben, történeteiben és hangulatában is nagyon erőteljesen kötődik Oroszországhoz, illetve a posztszovjet térséghez, nem nehéz felfedezni az analógiát saját közép-kelet-európai valóságunkkal. Jóllehet az említett térség országainak csak mintegy négy évtizedig volt részük a szovjet befolyásban, ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy ennek öröksége mélyen beegye magát a társadalom szöveteibe, az emberek lelkébe, gondolkodásmódjába; a többé-kevésbé sikertelen rendszerváltások előtt a múltnak ezek a megkövesedett, nehezen átvágható kötelékei, a saját és az elődök bűneivel való szembenézés hiánya jelentették az egyik fő akadályt. Mi magunk is, Romániában, Magyarországon, Bulgáriában stb. részben annak az örökségét éljük meg még mindig, hogy a kilencvenes évek (ál)szabadságának szele által meglegyintett generációk (augusztus, vagy akár november, december gyermekei) – a regény fülszövegében szereplő Szvetlana Alekszijevics idézetet parafrazálva – képtelenek voltak elvágni a múlthoz annyira szorosan kapcsolódó köldökzsinórt. Ennek kapcsán szintén Alekszijevics fogalmazza meg: „Mennyire romantikusok voltunk a kilencvenes években, készpénznek vettük a szabadságot. De az, aki egész életét rabként töltötte, nem válhat szabaddá egyik napról a másikra, miután kilépett a láger kapuján. Peresztrojka és szabadság helyett most egy szétszaggatott országunk van, oroszok háborúskodnak ukránokkal, újra szobrokat emelnek Sztálinnak, a templomokban a nagy Oroszországért imádkoznak. Ez már nem Sztálin nemzedéke, hanem a gyermekeik. És a gyermekeik gyermekei – végtelen és baljós láncolatokban…” Szavai pedig, bár Oroszországról szólnak, bizonyos fokig érvényesek a térség majd minden államában, ahol elmaradt az elmúlt évtizedekkel és tulajdonképpen az egész XX. századdal való őszinte szembenézés.

Lebegyev hősében azt követően érik felismeréssé az, ami fölött korábban naivan átsiklott, amikor Anna apja utáni kutakodása során útját a (régi-új) titkosszolgálat keresztezi. Akkor döbben rá, hogy mekkora súlya van a múltnak, hogy Mihail nagyapa öröksége őt is kísérti, sőt azt is megérti, hogy nem sokat tehet ellene. Az utolsó fejezetek egyikének végén az olvasót is szembesíti a felismeréssel, amikor tudomásul vesz egy tévében látott hírt, és megérti a jelentőségét: az új titkosszolgálat, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat vezetőjét kinevezték a biztonsági tanács főtitkárának, később miniszterelnök lett belőle, és „úgy növelte az erejét, ahogy az elnök veszített a magáéból” – és bár a regény időkerete itt megáll, a felemelkedés folytatódik. A nevét nem írja le, de mindannyian tudjuk, kiről van szó, mint ahogy azt is, hogy a könyvbeli eseményeket követő két évtized alatt, a Szovjetunió szétesését követő kaotikus időszak után Oroszországot egy új, de számos elemében a múltat idéző, annak beidegződéseiből táplálkozó pályára állította. Lebegyev regénye egy lehetséges olvasata annak, hogy erre mi biztosította a táptalajt.

Szergej Lebegyev 1981-ben született Moszkvában. Éveken át geológiai expedíciókon dolgozott Oroszországban és Közép-Ázsiában, majd újságíró, lapszerkesztő volt. A fiatal orosz írógeneráció egyik legkiemelkedőbb szerzőjének tartják. Első regénye, a Pregyel zabvenyija (A felejtés határa) 2011-ben jelent meg, ezt további négy követte. Könyveit több mint húsz nyelvre fordították le, magyarul az Augusztus gyermekei és a 2020 decemberében megjelent A debütáns olvasható.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com

2021.08.12