Leonardo DiCaprio ponting meme. Van az a jelenet a Volt egyszer egy… Hollywood című filmben, amikor Rick Dalton és Cliff Booth az „FBI” sorozatot nézik, előbbi magára ismer, és vadul elkezd mutogatni. Pontosan így éreztem magam a Bezzegszülők elé odaülve esténként, mert bár nem vagyok Martin Freeman, az általa alakított karakterben, illetve a különböző szituációkban rendre magamra – családban gondolkodva magunkra – ismertem. Kevés olyan film, sorozat van az utóbbi időből, amellyel ennyire tudtam azonosulni, amit ennyire személyesnek találtam.

Paul (Martin Freeman) és Ally (Daisy Haggard) két gyereket nevelnek, akiknek a lehető legjobbat akarják, miközben a munkájukban és a párkapcsolatukban is a maximumra törekednek. Ugyan csak egy gyerekem van (a sorozatbelieknél valamivel idősebb, így az abban látottak túlnyomó része már megvolt), de pontosan tudom, hogy az előbbiek kivitelezése rohadt fárasztó, mert egyszerűen képtelenség mindig, mindenhol fejben ott lenni és a legjobbat nyújtani. A rokonok, barátok, ismerősök között szétnézve, történeteiket valamennyire megismerve úgy gondolom, Paul és Ally sokunkra hasonlítanak.

Olyan helyzetekbe kerülnek, olyan döntéseket hoznak, olyan érzéseik és gondolataik vannak, melyekre szívesen vagy kevésbé szívesen emlékszem, emlékszünk vissza. A tanulás, az önálló élet elkezdése, megismerkedés, az összeköltözés, a családalapítás és a gyereknevelés, illetve karrierépítés szépségei és árnyoldalai mind előjönnek, csakúgy, mint a sosem hittem volna, hogy mi összeillünk, hogy ennek a kapcsolatnak van jövője, vagy a hogyan vegyem ki a részem a gyereknevelésből, hogy közben ne érezzem azt, ki lettem herélve érzés.

A mindennapi élet során sok mindennek és sok mindenkinek kell megfelelnünk, szűkebb és tágabb környezetünk, a társadalom elvárásainak, jogszabályoknak, erkölcsnek, morálnak, divatnak, trendeknek, munkahelyi követelményeknek és természetesen mindannak, amit saját magunkkal szemben támasztottunk. Az ember elsőként a saját családjából hoz példákat, nagyon fontos a szülő-gyermek kapcsolat, vagyis ahogyan őt nevelték. Ahogy kitárul a világ, ott lesznek a mások példái, illetve az, amit a reklámok, könyvek, újságok, televízió vagy a mozi közvetít. Fogadkozunk, eldöntjük, és gyakran ki is mondjuk, hogy mi majd máshogy, vagy pont ugyanígy fogjuk csinálni, aztán az élet közbeszól.

A sorozat igen jól eltalált jelenetei azok, melyek egy adott szituációba kerülve megmutatják, hogy a főszereplők miként vélekedtek erről, amikor még csak elméleti szinten (vagy mások életében) volt jelen. Mindenki azt szeretné, hogy a gyerekéből egészséges, kiegyensúlyozott, boldog és sikeres felnőtt legyen, és máris előjön a kérdés, merre tereljem, mit engedjek és mit tiltsak neki, milyen tanácsokat adjak stb. Közben persze az embernek a saját életét is menedzselnie kell, a karrierjét, a párkapcsolatát stb. Bizony nem könnyű.

Univerzalitása ellenére azért a sztori jellegzetesen brit, Paul és Ally britek, a rokonok, kollégák, szomszédok britek, mint ahogyan a problémák, a megoldások (a munkahelyi- és lakókörnyezet, az életvitel, a közgondolkodás, az oktatás, az egészségügy, a bürokrácia stb.), ennek megfelelően a Bezzegszülők stílusa és humora is.

A sorozat közel sem tökéletes, de mindenképpen köszönettel tartozom érte a készítőknek, mert lényegében úgy mutatják be a munka és magánélet közötti lavírozást, ahogyan én érzem magam, ahogyan sokan érezzük magunkat. Természetesen nem mindenki fog magára ismerni, lesz majd, aki tagad és olyan is, aki legyint, hogy ugyan már, de egyáltalán nem baj, hogy nem vagyunk egyformák, hogy máshogyan éljük az életünk. Nem tudom jó szívvel ajánlani azoknak, akiktől távol áll a brit humor, akik szerint felelőtlenség gyermeket nemzeni erre a gonosz világra, akik úgy gondolják, a gyerekvállalással soha többet nem lesz magánéletük, ezért a végsőkig halogatják a dolgot (őket csak szimplán féltem ettől a sorozattól), akik – azt hiszik – mindent jobban tudnak és/vagy csinálnak, és akik szerint a nőknek kizárólag a konyhában a helye.

A 2. évadra aztán mindenki csak annyival lett idősebb, hogy újra a feje tetejére álljon minden. Szülőnek lenni továbbra sem könnyű, a Bezzegszülők őszintén, fanyar humorral szembesít minket saját elcseszett emberi mivoltunkkal, amiért képtelenség rá haragudni. Továbbra is csak azt tudom mondani, ez egy olyan sorozat, amit igazán úgy tudsz élvezni, ha magad is megélted ezeket a dolgokat. Természetesen enélkül is szórakoztató, de a legtöbb dolog így válik érthetővé, ettől működnek a poénok és áll össze az egész. A második évadra ez hatványozottan igaz, bátran ajánlom mindenkinek, de én, aki nagyjából ugyanitt tartok az életnek nevezett úton (a gyerek is ugyanennyi idős, és még az autómárka is egyezik), bizony sokszor magamra ismertem, mintha minden kikacsintás nekem szólna, mintha cinkosok lennénk, mert közös az örömünk és a bánatunk. Mert hiába jellegzetesen angol, hiába más az életstílus, a kultúra, a gondolkodás és a humor, élhetünk bárhol ezen a bolygón, az évek ugyanúgy múlnak. Megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul.

Paulés Ally továbbra is azon vannak, hogy mindent megadjanak a gyerekeknek, de mellette a munkában és a házasságban is odategyék magukat. Az ember nem tud szétszakadni, ezért kompromisszumokat kell hozni és rangsorolni a dolgokat. Ez másokhoz hasonlóan nekik sem megy mindig, ami mindent és mindenkit próbára tesz, házasságot, kapcsolatokat, önértékelést stb. Paul emberére talál fiában, akinek hozzá hasonlóan problémái vannak a dühkezeléssel, érzékenysége és különcsége mellett egyébként is abban a korban van, amikor a szülő egyszerre partner és ellenség. A munka és család között lavírozik, és persze ott van benne az ennyi éves vagyok, ennyi lehet még hátra, itt tartok, ezt értem el, ez vár még rám érzés, ami igencsak frusztrálja. Apjához fordul tanácsért, aki bár egyszerű, konzervatív ember és más korban nőtt fel, az élet alapvetéseivel nagyon is tisztában van.

Egyszerre kell gondoskodnia idős szüleiről és egyszerre van még mindig rájuk utalva, ha gondjai vannak, ami egyáltalán nem könnyű. Ally csinos, vonzó nő, aki sikeres a munkájában, de anyaként és feleségként is helyt kell állnia, ami nem mindig sikerül. A változó korhoz közeledve rengeteg kérdés fogalmazódik benne, de vajon hol és kinél vannak a jó válaszok. Hűtlenség, házasság, karrier, demencia, halál, menopauza… egyszerre távoli és közeli dolgok.

A legtöbben valahogy felnövünk egy családban, és megfogadjuk, ha gyerekünk lesz, mi is pont így fogjuk csinálni, vagy éppen ellenkezőleg, mindent máshogyan. Csakhogy ezeket a mintákat hozzuk magunkkal, ezeket a tulajdonságokat örököljük, és fogadalmak ide vagy oda, emberből vagyunk, hibázunk, rossz döntéseket hozunk, egyes dolgokról megfeledkezünk, míg másokat túlzásba viszünk… elcsesszük. A Bezzegszülők őszintén beszél ezekről, de mindezt úgy teszi, hogy magunkra ismerve sem kapcsolunk el (dühösen vagy unottan), hanem mosollyal az arcunkon bólogatunk, mert ettől vagyunk azok, akik, ettől vagyunk különbözőek, és ettől hasonlítunk mégis annyira egymásra. A dolgok emberi oldalát mutatja meg, az érvényesülés és kiteljesedés buktatóit, azt, hogy milyen szülőként is valakiknek a gyereke lenni, hogy akármennyire is hajtunk, mi is megöregszünk, elfelejtünk dolgokat, bottal járunk, meghalunk. De addig még rengeteg a tennivaló, az élmény, a kaland, az öröm és a bánat, a gyerekek sem nőnek fel maguktól, a munka sem végzi el magát.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu 1 és hetediksor.hu 2