A regény valójában a szerző kétrészes alkotásának második fele – az első rész az 1952-ben, Sztálin uralma alatt megjelent For the Right Cause volt, amely a rendszer iránti hűségét bizonyította, szemben az Élet és sorssal, amely viszont épp egy sztálini kritika. Vaszilij Grosszman ukrán zsidó családban született, a második világháború alatt a szovjet katonai újság, a Krasznaja Zvezda tudósítójaként tevékenykedett. Nagyjából 1000 napot töltött a fronton, ott volt a német-szovjet harcok közepette is, és őt tekintjük az egyik első újságírónak, aki írni mert a kelet-európai etnikai tisztogatásokról. Az Élet és sorsot a Le Monde véleményéhez hasonlóan sokan tekintik a 20. század Háború és békéjének, annak átfogó történelmi tabló jellege miatt, amely egy korról, egy népek sorsát eldöntő háborúról és egy nagy csatáról fest gigantikus képet, ahol a hősök ugyan valamelyest tipizált alakok, de sokkal inkább megismételhetetlen sorsú emberek.

Az Élet és sors 1942 végén, 1943 elején játszódik, jórészt Sztálingrádban, de megfordulunk az evakuáltak hátországában is, oroszországi és német városokban. A regény mindkét birodalom lágereit leírja: a gázkamrába terelt zsidók utolsó gondolatait és a sztálini táborok rabjainak életét egyaránt. Grosszman teljesen nyíltan beszél a náci és a szovjet rendszer lényegi azonosságáról, mindezt pedig abban az időben, amikor a kérdés puszta felvetése is halálos bűnnek számított. Nem csoda, hogy 1961-ben a regény összes kéziratát lefoglalta a KGB. Egy példány azonban szerencsére megmaradt, a hetvenes években Nyugatra került, s ott jelent meg először 1980-ban.

Az Élet és sors ma már a 20. századi világirodalom egyik alapművének számít: a BBC nyolcórás rádiójáték-sorozatot készített belőle, Oroszországban több színházban játszották, és 2012-ben mutatta be az orosz tévé a belőle készült tizenkét részes monumentális teleregényt. Olasz nyelvű megjelenésekor az Il Giorno így üdvözölte a regényt: „Az emberiesség és finomság, amellyel Grosszman háromszázötvenezer ember halálát rekonstruálja Sztálingrádnál, Tolsztojt idézi; a pátosz, ahogyan a szolidaritásról, a barátságról és a méltóságról értekezik, Dosztojevszkijt; a szelídség és érzékenység pedig, amellyel az egyszerű életet magasztalja fel, Csehovot.”

Szilvási Krisztián