Utóbbit egy kicsit túl gyerekesnek, túl akciódúsnak és túl hihetetlennek találtam, amellett, hogy roppant szórakoztató darab egyébként. A Hail Mary-küldetés egyértelműen visszatérést jelent az első műhöz karakterében. Kritikán több poént lelő, így nem is csak nyomokban tartalmaz spoilert!

Andy Weir új regényének címe nagyon találó, a „Hail Mary” azon túl, hogy az „Üdvözlégy Mária” angol megfelelője, egyben többletjelentéssel is bír az amerikaiak számára. Az amerikai fociban ugyanis reménytelen helyzetben az irányító (Quarterback, alias QB) előredobja a labdát, hátha valaki elkapja és beviszi a célterületre. Az ilyen – rendszerint utolsó pillanatokban – megpróbált támadást hívják „Hail Mary”-nek, hiszen csak az ima segíthet ilyenkor. Tehát a nagyon kicsi eséllyel rendelkező akció szinonimája a „Hail Mary”, mikor már csak egy dobása van az embernek. Éppen ezért telitalálat a cím.

A regényben az emberiségnek szintén csak egy dobása van, és kudarc esetén lefújják a kihalás ellen vívott mérkőzést, mert halálra fagy (mint az ellenfél a Green Bay Packers elleni meccsen a Lambeau Fielden januárban). A sztori szerint ugyanis egy másik naprendszerből fény segítségével szaporodó aprócska lények (asztrofágok) érkeznek, amelyek a Föld elől el(v)eszik a napsugárzás egyre nagyobb szeletét, klímakatasztrófát hozva a világunkra. Weir ügyesen forgatja ki jelenünket, és nem az elcsépelt felmelegedéssel, hanem – váratlan húzásként – jégkorszakkal dolgozik a könyvben. Ravasz csavar, ráadásul ez jobb egy fokkal az emberiség számára, mivel a globális felmelegedés felgyorsításával időt nyerhet ahhoz, hogy megoldást találhasson, amely egy űrhajó képében bontakozik ki: néhány asztronauta megfordulhat vele a közeli Tau Ceti csillagról pár évtized alatt. A Tau Ceti „naprendszere” valami csodálatos módon ugyanis képes ellenállni ezeknek a napfaló asztrofágoknak. Ha kideríti a három űrhajós, miként lehetséges ez, akkor talán van esély a Föld megmentésére.

Ez a röviden felvázolt háttértörténet persze csak lassan bontakozik ki a lapokon, nem kapkodja el az író az események kifejtését. Nem is tudja elsietni, mivel főszereplőnk – aki éppen megébred a szedálásból ‒ nem emlékszik arra, hogy kicsoda, micsoda, „holcsoda”, és miért van jelen egyáltalán az ablaktalan teremben, amelyről hamar kiderül, hogy csaknem fénysebességgel száguldó űrhajó. Ráadásul két űrhajóstársa nyilvánvalóan nem élte túl az utat, így megint egy magára maradt hőst kapunk, akárcsak korábban a Marson.

Weir először a Marsra vitt minket, majd a Holdat kolonizáló emberek közé. Mostani regényében tehát egy harmadik – és logikus folytatásként kínálkozó – megoldás mellett döntött: kirepített bennünket a Naprendszerből egy közeli csillagig. Ryland Grace-nek magának kell kitalálnia, miért is van itt és mi a feladata, s azt hogyan végezze el, ez sok oldalt igényel, nem véletlenül ez a legvaskosabb kötet a háromból. E szempontból nagyon hasonló az indulás az Oxigén című filmhez. Persze Ryland végül szépen kinyomozgatja, hogy a túróba is került egy űrhajóba, és megpróbálja megoldani a Föld megmentésének kényes feladatát is, holott csak egy egyszerű tanár. És amikor azt hinnénk, hogy kapunk egy túlélési „One man show”-t, mint A marsi esetében, akkor megjelenik az IDEGEN, és átalakul kapcsolatteremtési küldetéssé az egész.

A sci-fi irodalom és filmográfia egyik zsánere, hogy két egymástól szinte mindenben különböző faj miként lehet képes egyáltalán kapcsolatba lépni a másikkal. Hiszen semmi garancia nincs arra, hogy kommunikációra hasonló érzékszervek alakultak ki mindkét fajnál. Ebből persze lehet eső, lehet hó az író/rendező elképzeléseinek megfelelően. Weir ezt szokásos eleganciájával, ötletességével oldja meg, miközben főhősünk karaktere nagyon hasonló az író eddigi alakjaihoz: zseniális, humoros és maróan cinikus mindegyik. A történet végül is az együttműködés regényévé, a túlélés és az önfeláldozás történetévé lesz, nem a magányos harcos krónikája.

A regény szerkezetét tekintve két idősíkban játszódik váltakozva, a jelenben és a misszió kialakítása során a múltban. Felépítése lassabb, mint az Artemisé, ami jót tesz neki, mert az ottani pörgéstől és eseménycunamitól csak elszédült az ember. Jól működik a két idősík váltogatása is, néha egészen meglepő dolgokat produkál ez a megoldás az olvasó számára. Vannak persze gyengébb logikai elemek a könyvben – rendszerint éppen a múltbeli eseményeknél ‒, például Weir hajlamos nehéz problémákat nagyon gyorsan és hiteltelenül hihetetlenül megoldani, de a könyv egésze szempontjából ezek a részek alig játszanak szerepet. Most semmi erőltetett politikai korrektséget nem kapunk (amelyektől falra másztam az Artemisban), sőt az egyik erős női karakter olyan mondatot enged meg magának, hogy csak férfi űrhajósokat akar a hajóra, mert a szexizmus elleni harcnak nincs helye olyan esetben, amikor a fizikai képességek is számíthatnak. Az emberiség jövője mégsem múlhat a PC-n. Az Artemis sokszínűségtombolása után érdekes volt ezt olvasni. Ám teljesen jogos! Ilyennek semmi értelme sem lenne egy olyan könyvben, ahol a fő probléma két vadidegen faj együttműködése vagy elpusztulása, hiszen az idegen fajhoz képest egy magát sárkánylánnyá átoperáltató, majd krokodiltojásokat kiköltő férfi maga az uncsi nyárspolgár.

A Hail Mary-küldetés egy nagyon jó sci-fi, ha nem is annyira, mint az osztályzatok mutatják a moly.hu-n vagy a goodreads.com-on, amelyek egészen irreálisan magasak. A marsi szintjét szerintem nem ugorja meg: most az egész emberiségért sem tudtam annyira izgulni, mint akkor az egy szem Mark Whatney-ért. Valami hiányzott hozzá. Mondanám, hogy a fordulat, de Andy Weir eddigi könyvei sem azoktól voltak jók, és kardinális meglepetés sosem történt bennük. A megdöbbentés tehát elmaradt, pedig mekkora poén lenne mondjuk, ha az idegennel együtt legyőzik az asztrofágokat, majd az idegen hálából jól kiirtja az emberiséget... Katarzist sem tudtam átélni a lezárásban, márpedig vagy a meglepetésnek, vagy a katarzisnak ott kellene figyelnie a végén. A szerző így is jó regényt alkotott, amely szórakoztató és amelyben a tudomány mindig menő. Ez a szemlélet nálam arat. A tudatlanság nem csak, hogy nem menő, de jelentősen csökkenti az életben maradási esélyeket könyvben és valóságban egyaránt. Még ha időnként áldásnak tűnik is a „nem tudás”…

A kötet kiadása tetszett, szép is, esztétikus is és minőségi. A Fumax jó munkát végzett, bár a borítókép több, mint megtévesztő a Jupiterrel.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.