„A körúton, a belvárosban, fehérnemű kereskedésekben és divatszalonok kirakatában mindenütt trikó és trikó (…) Stráfosak, pettyesek, kockásak. Őskori lelet, sima fekete trikó, gyermekkorunk szép emléke, alig akad köztük” – írta a Magyarság divatrovatának vezetője, Izsáky Margit. Az újságíró meglepődése – némileg – jogos volt. A modern stílusú nő megjelenésével teljesen átalakult a divat, és egyre többet mutatott a női testből. A merészebb szabású ruhákhoz igazodott a fürdőruhadivat is, hiszen az egyre kevesebb anyagot felvevő modellek mind többet engedtek meg a süttető napnak és a pásztázó férfiszemnek.

A visszatért Palics 1944 nyarán is sokakat vonzott (Balatoni Múzeum, Vollmuth Péter CC BY-NC-ND)

Az 1934-es év slágere a – szinte – pántokból álló fürdőtrikó volt. A felsőtestet takaró, úszódresszre emlékeztető fürdőruha – ahogy az újságíró is írta – már a múlté volt, az új fürdőtrikó felső része egyre fogyatkozott. A tervezők számos olyan modellt készítettek, ahol a nadrágrészt mindössze két-három pánt kötötte össze a melltartórésszel. A képes magazinok divatrovatai azonban felhívták a lelkes strandolók figyelmét, hogy a kacérabb, pántokból álló trikótípusok csak magas és karcsú hölgyeknek állnak jól. Aki mégsem tudott ellenállni a csábos és – akkoriban – falatnyinak számító strandtrikónak, annak a belvárosi szalonok gumírozott, kisebb-nagyobb feleslegeket leszorító modelljeit ajánlották.

A Balaton örök szerelem (Balatoni Múzeum © Minden jog fenntartva)

Egy csinos trikó mindenre képes, legalábbis, ha vetélytársnőkről van szó: „Többet ésszel, mint erővel. Ez pedig úgy értendő, hogy mivel a vetélytársnő feltétlenül ravasz perszóna ‒ legokosabb a saját fegyverét fordítani ellene. (…) trikóban, nagyvilágiasságban, sex appealban, szendeségben, szerénységben, igényességben, modernségben, egyszóval mindenképpen messze mögötte állni annak a hölgynek, akitől az illető férfiút szeretné elcsábítani.” (Tolnai Világlapja, 1934/25.) Ha a fürdőruhák szabása engedett is valamit a merev vonalakból, a társasági elvárások már nehezebben oldódtak fel. Strandtrikóban a vízparton és a medence mellett lehetett megjelenni, a teraszon, a bárban vagy a sétányon a divattanácsadók a selyempizsama viselését, vagy a bő szabású pantallónadrágot ajánlották, hozzá passzoló pólóinggel. Az új stílus, a Marlene-nadrág hamar népszerű lett a nők körében, köszönhetően a népszerű színésznőnek, Marlene Dietrichnek. A bő szabású nadrág mellett előnyös volt napozó ruhával is készülni, amelynek az alsó része szoknya vagy rövidnadrág volt, a felsőrész pedig hátul nyitott blúzfazon. A ruhákhoz parafatalpú szandált javasoltak, a strandra azonban gumicipőt.

Egy szolidabb fürdőruha (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

Mire minden készen állt, a strandolók kisebb kofferrel szerelkezhettek fel, amelyben a ruhatárukat cipelték magukkal. Így viszont megfeleltek mind a divat, mind a társadalmi elvárások diktálta szabályoknak. „Megvan most már a strandnak is a világszenzációja! A »STRANDOLETT!« Egy újdonság, amely ezermester! Mutatványokra képes: útközben színes, gusztusos strandtáska, amelybe minden belefér… De a legnagyobb csoda mégis az, hogy annyiba se kerül, mint egy valamirevaló strandtáska.” (Színházi Élet, 1934/30.) Nem tudni, milyen sikert aratott a nők körében az új „találmány”, de azok, akik a divat lelkes követői voltak, minden bizonnyal beszerezték a táskát. Már csak azért is, mert a szomszéd lánynak már van, no és az újság is írt róla.

Címlapkép: A századforduló fürdőzői még tetőtől talpig fel voltak öltözve (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

Fejes Katalin
Forrás: forumhungaricum.hu