Ha egy tehetséges amerikai fiatal valamit el akar érni az életben, akkor New Yorkba megy, ha pedig politikai karriert akar csinálni, leginkább Washingtonba. Joanna (Margaret Qualley) író szeretne lenni, ezért úgy dönt, tanulmányait szüneteltetve eltölt egy kis időt a Nagy Almában, hogy inspirálódjon. Barátnőjénél és annak vőlegényénél húzza meg magát, szerelmét, Karlt (Hamza Haq) pedig kész tények elé állítja.

Valamiből élni kell, a munkaközvetítő irodában kapott tanácsokat megfogadva hamar álláshoz jut, egy patinás irodalmi ügynökség vezetőjének asszisztense lesz. Amikor eldől, hogy a tervezettnél jóval tovább marad a városban, költöznie kell, hiszen a felajánlás nem hosszú hónapokra szólt. Megismerkedik Donnal (Douglas Booth), aki egy szocialista könyvesboltot vezet és a regényén dolgozik. A szerelem vak, mi már az elején látjuk, hogy a srác egy igazi pöcs, mégis közösen bérelnek lakást. Az ügynökségnél az lesz az elsődleges feladata, hogy a legértékesebb ügyfélnek, a visszavonultan élő J. D. Salingernek címzett levelekre megírja a gondosan megfogalmazott, sablonos (értsd: sajnálkozó) választ. Elérhetőséget, címet, telefonszámot kiadni szigorúan tilos, ha pedig az író telefonál, a legmélyebb tisztelet illeti, ergo semmi közvetlenség.

Főnöke, Margaret (Sigourney Weaver) nagy név a szakmában, ehhez mérten nem az a könnyen barátkozós típus. A kilencvenes évek közepén járunk, ám a régimódi főnöknő nem hisz az egyre inkább elterjedő személyi számítógépekben, az internetben és úgy általában a modern dolgokban, amitől az egész helyiségnek olyan hangulata van, mintha megrekedtek volna valahol a húszas években.

A film ismertetője némileg csalóka, ugyanis Joanna valóban saját stílusában válaszol egy rajongói levélre, de amint ez kitudódik, elmondják neki, miért is nem jó ötlet ez (szóba kerül John Lennon gyilkosa is, aki elfogásakor Salingert emlegette). Bár nem látjuk, végleg felhagy-e ezzel, valószínűleg nem ez által találja meg a saját hangját, hanem az őt érő valamennyi impulzus hatására.

Joanna és Margaret viszonya megváltozik az idők során, mind a ketten kapacitálnak a másik jelenlétéből, és elismerik a másik kvalitásait. A filmet már most sokan hasonlítják Az ördög Pradát viselhez (2006), és bár a fordulatok többsége valóban megegyezik, a legalapvetőbb különbség, hogy a környezet sokkal inkább támogató. Senki nem irigy, éppen ellenkezőleg, a kollégák kifejezetten kedvesek és barátságosak. És igen, van egy régimódi, rideg és távolságtartó főnök, de nem is az a dolga, hogy első nap lepacsizzon egy gyakornokkal. Egyáltalán nem ad lehetetlennek tűnő feladatokat, nem szívatja szándékosan az asszisztensét, még ha meg is van benne a „nekem is végig kellett csinálnom ezt, és én is arról álmodtam, hogy híres író leszek” érzés, akkor sem tolja rá ezt direktben Joannára, legfeljebb finom utalásokat tesz. Valószínűleg nem a lány az első és utolsó, akit kitanít és akiben meglátja a lehetséges utódját, majd lelép, így valahol érthető a viselkedése.

Sigourney Weaver csípőből hozza a karaktert, hazudnék, ha azt állítanám, nem emlékeztetett Meryl Streepre, ám nem működne a film a tehetséges és szépséges Margaret Qualley nélkül, aki nem mellesleg Andie McDowell lánya, és táncos múltjának köszönhetően egyszerre légies és már-már az ókori szobrokat megidéző, kidolgozott alakkal bír (a pasik konkrétan csirkelábúnak néznek ki mellette). A többszörösen jelölt és díjazott kanadai Philipe Falardeau (Lazhár tanár úr) úgy idézi meg a kilencvenes évek New Yorkját és benne a művészvilágot, az irodalmi életet, mintha az a Woody Allen tette volna, akinek neurózisa egy csapásra elmúlt.

Ami vegyes érzéseket váltott ki belőlem, a levélírók megjelenítése, akik hol kibeszélnek a kamerába, hol pedig Joanna előtt jelennek meg. Nem feltétlenül baj, hogy néhányukat jobban megismerjük, ezáltal egy kicsit jobban megértjük az író-olvasó viszony mibenlétét, de valahogy ez a megoldás nem igazán illik bele a film egészébe, nem megy annak stílusához.

Az Egy évem Salingerrel úgy tud megmaradni a könnyed szórakoztatás mezején, hogy közben a szenvedélyről, az álmok megvalósításáról és az akadályok leküzdéséről szól. A főszereplő az alkotó ember, a művész, ahol Salinger közvetett vagy közvetlen jelenléte (az arcát soha nem láthatjuk) és New York városa jelentik az élményeket, az inspirációt, de Margaretet sem szabad kihagyni a sorból. Ugyan csak egy évről van szó, de enélkül Joanna Rakoff ma talán nem írna olyan sajtóorgánumokba, mint a New York Times, a Los Angeles Times vagy a Vogue, és talán nem kapta volna meg első regényéért a Goldberg-díjat, a másodikból pedig nem születhetett volna meg ez a film.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu