Éreztem, hogy mondani akarsz valamit, de nem teszed, visszatart az, ami visszatartott a nagy szavaktól vagy egyes, személyes szavaktól, vagy akármilyen szavaktól; nem tudom, csak töprengek mindhiába, pedig ha leírtad volna, tízezer éves táncra perdülnek soraid, őserőt idézve a misztikus vasi földből, a nyőgéri kincsből, amely egyediséget, elképesztő erőt adott mindennek, ami kikerült kezed alól.

Amíg együtt dolgoztunk, Te nyitottál ajtót, mert reggel hétkor már bent voltál a könyvtárban, és írtad a cikket a Győri Szalonnak, este fél hétkor pedig még visszaléptél az újságírók hétmérföldes csizmájában, amely mindig gyalog járt, és míg egyik fele kiállításmegnyitón, rendezvényen, a másik már a szerkesztőségben, mert záróráig volt még egy félóra, amit érdemes írásra fordítani, mert ahogyan mondogattad: „A lényeg, hogy dolgozni kell.”

És hoztad elmédben az élményeket, benyomásokat, végtelenül egyedi szemszögből, frissen, mint elsőfüves csikónak a harmat, és éretten, mint nagyapáink negyvenéves pálinkája, hozzá ropogós kenyérként a stílus, bükkfafüstön érlelve a gondolat.

Amikor felemelted okos tekinteted a kéziratból, mindig kész voltál egy csipet mosolyra, de nem tűrtél tréfát az igazság ügyében, azt tekintetted egyedüli mértéknek, ami jó és valós.

Téged olvasni egyszerre volt gyönyörűség és fájdalom. Az egyediség olyan húrjait pengetted, amelyek túlmutattak számomra ezen a földi világon, új és újabb jelentést hoztak létre, miközben természetesek, szépek és tiszták maradtak. Tiszták, mint Te, barátom, aki átérzett minden kínt, együtt mosolygott minden örömmel, meggyászolt minden veszteséget, és képes volt arra, amire igen kevesen: önös szót, bicsaklott érzést soha nem mutatott.

Néha eltűnődtem azon, hogy milyen misztikus táj lehet Nyőgér földje, amely a sejtjeid mélyéig meghatározott, ami arra tanított, hogy komolyan vedd és tiszteld az életet, ami olyan pályára állított, amelynek során sem keresned, sem megvalósítanod nem kellett semmiféle önazonosságot, hiszen magad voltál önmagad, és ebből minden természetszerűen adódott, nem volt értelme az olyan fogalmaknak, mint szerepek, kétségek, játszmák… így lettél kristálytiszta krónikása egy túlbonyolított világnak.

Kosztolányi a Halotti beszédben azt írja, hogy az általa búcsúztatott nem volt nagy és kiváló. József barátom, ezt hallván, kizavarnál kicsiny irodádból, de kockáztatok, és leírom, mert olyan világosan tudom, ahogyan csak tudhatom érett fejjel és érdekek, szépítgetések nélkül: Te nagy és kiváló vagy. Mégpedig úgy, hogy jómagad talán soha nem gondoltál erre, és végtelenül emberi és emberséges lényed ezt a nagyságot és kiválóságot nem vágyta, nem akarta, talán nem is tudta. Mert az volt a lényeg, hogy „dolgozni kell.”

Kedves Barátom, elköszönök, de nem búcsúzom. Mindazt, amit tanítottál, arról, hogy miként kell írni, miként kell élni, itt hagytad nekünk. Itt hagytad írásaid, prózád és verseid, csodálatos karikatúráid, ezekben tovább élsz velünk. És itt hagytad hiányod, figyelmeztetve arra, hogy mi a fontos, és mi nem az. És itt hagytad meghívásod, hogy megigyunk egy újabb kávét, amelynek az ízét, ha halványan is, de érzem a nyelvemen.

Kedves József, barátom, kollégám, szerkesztő uram, az angyalok varázsolják csillogósra szemüveged lencséjét, és közben csiviteljenek füledbe ezer csodaszép, elfeledett nyőgéri mesét, öleld meg eltávozott felmenőidet, felmenőinket, írj gyönyörű sorokat mennyei írógépeden, pihenj nagyokat a legkékebb ég felhőin heverészve, és vidd magaddal kezdő gondolatnak új regényedhez: bár szerény voltál ahhoz, hogy kimondjad, tudtuk, hogy fontosak voltunk számodra, és azt is, hogy mi is nagyon szerettünk.

Dr. Horváth Sándor Domonkos
Fotó: Molnár György