Sok szülő a gyermekei által akarja megvalósítani azokat az álmait, melyek valamilyen oknál fogva nem jöttek össze neki. De mi van akkor, ha valamihez megvolt a tehetségünk, és csak azért adtuk fel az álmunkat, hogy jobb megélhetést teremtsünk a családunknak? Mi van akkor, ha azt látjuk, hogy a gyerekben is ott a tehetség, és igazából csak jót akarunk neki (legalábbis így érezzük), amikor másfelé terelgetjük? Minden szülő azt szeretné, hogy a gyereke felnőttként egyszerre legyen boldog és sikeres, ami gyakran ütközik a másik fél elképzeléseivel, és ez bizony konfliktusokhoz vezet. Különösen kamaszkorban vannak nagy viták és ajtócsapkodások, és egy krízishelyzet csak tovább fokozza az indulatokat. Egy óvodás vagy kisiskolás ebből nem sokat fog érteni, de egy jó családi animáció éppen attól működik, hogy mindenki számára hordoz valamilyen fontos üzenetet, még ha látszólag csak a szórakoztatásról is szól.

A krízishelyzetet ezúttal egy robotapokalipszis jelenti, a mesterséges intelligencia ugyanis öntudatra ébred, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, ezúttal is arra az eredményre jut, hogy az ember teljesen felesleges erre a bolygóra. A virtuális térbe való önkéntes száműzetés és a technológia fejlődését kísérő negatív hatások filmes feldolgozása nem új dolog, azonban ez legtöbbször nem a családi animáció keretein belül valósul meg. Ezúttal azonban ez az összetett és bonyolult probléma olyan módon jelenik meg, hogy abban minden korosztály megtalálja a maga számításait, ráadásul senkit nem hagynak magára hosszú percekig, folyamatosan váltják egymást a mély és kevésbé mély tartalmak, humorral oldva a feszültséget.

Mitchellék igazából egy átlagos család, ahol senki nem tökéletes, mindenkinek megvannak a maga hibái, de mindent összevetve igenis képesek családként funkcionálni, még ha a külvilág és időnként ők maguk sem így érzik. Vannak viták és nézeteltérések, de összetartanak és szeretik egymást, még ha a történet kiindulópontja éppen az, hogy a nagyobbik gyermek egyetemre készül, lehetőleg minél messzebb a szülőktől, de ezzel szerintem elég sokan voltunk így. Apa persze próbálja helyrehozni a dolgokat, ezért kitalálja, hogy családilag történjen meg a beköltözés a kollégiumba, ami a legtöbb egyetemistának inkább rémálmaiban szokott előjönni. Betuszkolják magukat a régi tragacsba, és útnak indulnak, amikor megtörténik a baj, a mesterséges intelligencia úgy dönt, átveszi az uralmat, és Mitchellékre hárul a feladat, hogy megmentsék a világot.

Amikor valaki akarata ellenére válik hőssé, az egyformán lehet drámai és vicces, jelen esetben az utóbbi javára próbálták meg a legtöbbet kihozni a helyzetből. A kizárólag a parancs végrehajtására képes, érzelmek nélküli robothadsereg nem tud mit kezdeni Mitchellékkel, akik miközben a túlélésre játszanak, alaposan megismerik egymást és saját magukat is. A problémák, a vélt vagy valós sérelmek hirtelen eltörpülnek a világvégével összemérve, miközben mindenkinek előjönnek a rejtett képességei. Ehhez segítésükre lesz két meghibásodott robot is, akik látszólag teljesen feleslegesek, és sokak számára talán idegesítőek is, de valahol mégiscsak ők jelentik az összekötő kapcsot emberek és gépek között.

A cél persze az, hogy az emberek és a gépek egymás mellett éljenek, a gépek szolgáljanak minket, mi pedig ésszel használjuk őket, és közben maradjon időnk magunkra és egymásra is, a fizikai kontaktusra, a személyes találkozásokra, a beszélgetésekre, közös családi programokra. Ellenkező esetben egy világvége igazából nem oszt, nem szoroz. A Mitchellék a gépek ellent szívesebben néztem volna meg moziban, de ha már így alakult, bátran ajánlom mindenkinek, aki közös családi programot keres, és éppen nincs kedve kimozdulni. Egyszerre tanulságos és vicces, mindenkihez szól, és otthoni nézés esetén talán a majdnem kétórás játékidő is mindenki számára kibírható.

Még valami! Ha a gyerek filmes akar lenni és tehetséges, tessenek hagyni, különben sosem lesznek ehhez hasonló alkotások!

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu