Sokoldalúsága ezeken is túlmutat. Jogász, mediátor, a Győri Könyvszalonok főszervezője. 2006-ban megkapta a Magyar Könyvtárosok Egyesületéért Emlékérmet, 2012-ben Győr Közművelődéséért díjat vehetett át több évtizedes közművelődési tevékenységéért. Dr. Horváth Sándor Domonkost, a győri könyvtár (hosszú nevén Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér) igazgatóját kérdeztem arról, hogyan „fertőzte meg” ennyire az irodalom, hogyan lett „Könyvtáros bácsi”, mikor és miért vált remek megfigyelőből szókimondó, ironikus hangú szépíróvá, Győry Domonkossá.

Emlékszel még az első meghatározó könyves élményedre?

Az első, amire emlékszem, A kis Mukk története volt, elolvastam, és elő is adtam az alsó tagozatos osztályomnak, amivel nagy meglepetést okoztam akkori tanító nénimnek. Az általános iskolában ugyanis jellemző volt rám, hogy házi feladat és tanulás helyett olvastam, emiatt persze nem jeleskedtem a tanulmányi eredményekkel, és hamar el is könyveltek „közepes képességű, de szorgalmas” tanulónak, pedig egyáltalán nem voltam szorgalmas, ami meg a közepes képességeket illeti, talán az élet rácáfolt erre. Muníció volt persze bőven, mivel édesanyám, aki nem igazán volt olvasó ember, mégis, valamilyen megfontolásból, sorra vásárolta nekem a Delfin-könyveket, amelyeket aztán örömmel faltam. Szintén előfizetett a Világirodalom remekei sorozatra, amelyet én olvastam egyedül a családban, néha bizony nem is igazán a korosztályomnak valót, hiszen Solohov, Steinbeck és még sokan mások nem a kiskamaszok számára íródtak. Talán el is tévedtem egy kicsit a betűk világában… Persze egy idő után ez sem volt elég, és nagyon lelkes olvasója lettem az akkori, Sport utcában található Nádorvárosi fiókkönyvtárnak, ahonnét igen sok könyvet kölcsönöztem. Lényegében ez volt a könyvtárral az első találkozásom.

Megfogalmazható az, hogy mit jelent számodra a könyv?

Számomra életforma, boldogság, meditáció, kaland és felfrissülés. Természetesen csak a jó könyv, rosszat persze nem olvasok.

Mikor kötelezted el magad a könyvek mellett? Mikor döntöttél úgy, hogy könyvtáros leszel, maradsz, hiszen sok más végzettséged is van.

A könyvek mellett már az általános iskola első osztályaiban, ez persze áldás helyett egy ideig átokként ült rám, hiszen a könyvmoly nem igazán a kortárs csoport tagja, pláne, ha a stílusa is eltér egy idő után a kortársakétól. Idővel persze „hozzáöregedtem”, onnét már nem volt gond. Ami a könyvtárat illeti, az olvasásnak köszönhetem. Vagyis helyesebben annak, hogy az érdemjegyeim nem voltak túl jók, és az első felvételim a felsőoktatásba a pontok miatt, meg a tananyag iránti mérsékelt érdeklődés miatt nem lett sikeres. Innét a könyvtár, 18 évesen munkanélküli lettem, ami nagy sokk volt a nyolcvanas évek közepén, de a szomszédasszonyunk az illetékhivatalban dolgozott, és a munkatársnője volt az akkori városi könyvtár igazgatójának, Mezei György feleségének. Így kerültem képesítés nélküli alkalmazottként a könyvtárba, Gyurka bácsi szerette az ilyet, mert az alacsony béreken bérmegtakarítása jelentkezett, és ő afféle közgazdasági szemléletű ember volt, annak is készült eleve, de különféle okok miatt könyvtárosság lett belőle. Aztán ott ragadtam, és az elmúlt harmincöt évben viszonylag szép karriert futottam be a szakmában, közben végeztem történelem-könyvtár szakot, jogot, kodifikációs-szakjogász posztgradot, és persze sok egyebet, most is tanulok, és messze eredményesebben, mint annak idején a közoktatásban. Időközben az olvasottság is kifizetődőnek bizonyult.

Sorozatunk az olvasási szokásokra koncentrál. Esetedben azonban felmerülhet a kérdés, hogy az olvasás vagy az írás fontosabb-e a számodra?

Azt hiszem, hogy e kettőt nem lehet összevetni, és mindkettőt folyamatosan tanulom. Amióta írok, azóta foglalkoztat az írástechnika, és egy kicsit más szemmel nézem a prózai műveket, azt is értékelem, hogy az író egy adott esemény, párbeszéd papírra vetését miként oldotta meg. Ez talán olyasmi lehet, amit a zeneileg képzettek élnek át, jobban képesek értékelni a muzsikát, mint azok, akik „csak” laikus befogadók. Akárhogy is, lehet, hogy egyszer megtanulok igazán jól írni, ez majd kiderül, de azt folyamatosan tapasztalom, hogy egyre jobb olvasó leszek írási tapasztalatok birtokában. 

Milyen könyveket választasz a saját könyvtáradba, az otthoni polcokra? Rendszerezed őket? Otthon is „könyvtáros” vagy? 

Összeszámoltam, úgy nagyjából húszezer kötetnyi könyvet olvastam el az életem során. Magyarázatként ehhez hozzáteszem, hogy szépirodalmat körülbelül kétszáz oldalnyit olvasok el egy óra alatt, szakirodalom esetében ennek csak a negyedét, ötödét. Csak a dedikált könyveket tartom meg, a többit általában elajándékozom, mivel nem férnénk el tőlük, és könyvtárként elegendő számomra a munkahelyem, otthon nem szeretnék egy másikat. Persze így is az átlagot meghaladó kötetmennyiség húzza a polcokat, de csak a szakirodalmat helyezem külön, illetve egy-egy író barátom könyvei vannak egymás után. Amúgy az „alkotó rendetlenség” jellemző rám.

Jut időd olvasásra?

Egyre kevesebb, ez a vezető beosztás átka. Azonban nem múlhat el nap olvasás nélkül…

Vannak jellemző olvasási szokásaid?

Talán annyi, ha egy szerzőt „felfedezek magamnak”, akkor a teljes életművét elolvasom, illetve kortárs szerző esetén a később megjelenő műveire is lecsapok.

Mi motivált az írásra? Milyen témák inspirálnak?

Sokféle és vegyes érzés, ezek aztán letisztultak, mára inkább öröm összehozni egy-egy történetet, és aztán csiszolgatni. Azt hiszem, flow-élménynek lehet nevezni az írást, mindenesetre megszűnik közben az idő, ami nagy dolog a napi rohanásban.

Első köteted a Profán – avagy tollbamondás a pillanatnak (Pont, Budapest), amelynek témáit a 90-es években gyűjtötted, írtad meg, de csak 2016-ban jelent meg. Miért csak ekkor léptél ki a nyilvánosság elé?

A 90-es években voltak írói ambícióim, aztán másra terelődött a figyelmem. 2016-ban ért egy érzelmi megrázkódtatás, és abban találtam meg magam, hogy összeszedtem a régebbi írásokat, illetve a Facebookra írtam korábban különféle szösszeneteket, azokkal egészítettem ki, tehát lényegében gyógyír volt.

Nem ez volt az első kiadott műved, korábban is publikáltál például a győri és a soproni ügyvédség történetét ismertető monográfiát, tanulmányokat, cikkeket. A Profán pedig több szépírói műfajt tartalmaz: kisregény, színművek, metaforamese és egyperces hangulatjelentések. Azután 2017-ben első regényeddel jelentkeztél (Hölgy alulnézetből). Novelláidat az Eső, a Magyar Napló és az Élet és Irodalom közölte. Vagyis többféle műfajt kipróbáltál. Melyikben érezted „otthonosan” magad? Eldőlt már, hogy melyik áll hozzád a legközelebb és miért?

A Hölgy alulnézetből egy nagy nekibuzdulás volt, így utólag visszatekintve kicsit összecsaptam, mára már sokkal kiegyensúlyozottabb szövegeket írok, nem ütnek át rajta a kamaszkori kedvenceim (H. Miller, Styron, Amis stb.). Jelenleg egy novelláskötetem vár megjelenésre, zsebkönyv lesz, és pártatlan szakmai vélemények szerint az eddigiek minőségét messze meghaladja, kissé zavarba is jöttem a lektori véleménytől. Majd kiderül, mit szólnak hozzá az olvasók…

Az írói álnévre miért volt szükség?

Valójában titokban szerettem volna tartani a tényleges személyemet, ami persze az első másodpercektől hiú reménynek bizonyult, hiszen le kellett volna mondanom a könyvbemutatókról, stb. Győri Domonkosra gondoltam, ami egyfajta ambivalenciát is jelent, aztán a Google kidobott ilyen névvel egy erdélyi művészt, így a pontos „i”-ből „y” lett.

Közös vonásként a megfigyelői magatartást, a rendkívüli empátiát, a megmosolyogtató iróniát, a szatirikus ábrázolást, a helyenként erős szókimondást és a „tarka nyelvi petárdákat” említik méltatóid. Tudatosan törekszel ezekre? 

Azt gondolom, hogy ezek megegyeznek személyiségjegyeimmel, a nyelvi petárdák kísérletezést jelentettek, mára beláttam, hogy nem a szómágia, egyéb nyelvi bűvészkedés tesz valamit egyénivé, hanem a letisztult szöveg.

Facebook-oldaladon is közölsz rövid „egyperceseket”, de ezek személyesebb hangvételűek. Mennyire szándékos ez a hozzáállás?

A megjelenés előtt álló kötetem címe Anyám sírása halkul. Ebből látszik, hogy nem félek a személyestől. A Facebookra írt szövegek javarészt alkalmi rögtönzések, azzal a céllal, hogy a hatezres követőtáborom figyelmét megőrizzem.

Van jellemző írói módszered? Mikor, hogyan alkotsz?

Az íráshoz nekem az kell, hogy éppen ne legyen teli a fejem a napi sistergésekkel, de nincs napszak, leülök és megírom, ami a fejemben jár. Ha kellő önfegyelmem van, akkor addig senkinek nem mutatom meg, amíg hetek el nem teltek, és számtalanszor át ne javítottam volna. Ez nagyon fontos, mert pihent szemmel másként állok a korábbi szövegemhez. Persze ez általános írói tanulság, van, aki azt vallja, hogy egy szöveget évekig, évtizedekig kell pihentetni. Ekkora türelmem persze nincsen.

Hogyan tovább? Beavatnál a terveidbe?

Az említett novelláskötetem most NKA támogatási döntésre vár egy kiadói csomag részeként, de van egy regénytervem, amit a nyár folyamán szeretnék megvalósítani.

SzaSzi
Fotók: Vadócz Dávid

A sorozat korábbi cikkei:
1. rész: A saját olvasmányélménynek nincs határa – Interjú Kocsis Rozival
2. rész: "Minden könyvemnek saját története van" – Interjú Lanczendorfer Zsuzsannával
3. rész: Könyvek, gyöngyök, és… csavarkulcs? – Interjú Kokas Évával
4. rész: ''A könyveknek saját személyiségük és sugárzásuk van'' – Interjú Maszlay Istvánnal
5. rész: ''A könyv mindennapi táplálék… az olvasás személyes belső utazás'' ‒ Interjú Rákász Gergellyel
6. rész: A báb nem korosztály, hanem műfaj – Interjú Markó-Valentyik Annával
7. rész: ''Mint a tűzifa egy téli napon, visszaadják az egykori nyári napok melegét'' – Interjú Lebó Ferenccel
8. rész: ''A mese csak akkor él, ha mesélik!'' – Interjú Zalka Csengével
9. rész: ''A könyv az otthonosság fokmérője is'' – Interjú Bajzát Zsuzsival
10. rész: ''A fénnyel elmondani …'' ‒ interjú Szabó Béla fotóművésszel
11. rész: ''A történelem nem halott dolog …'' ‒ interjú Bagi Zoltán Péter történésszel