A bejelentéseitekből rengeteg mindent meg lehet tudni a közelgő évad újdonságairól, de amikor az ember megpróbálja megérdeklődni, kit láthatunk majd a Dalfutár 5-ben, mindig nagyon titkolózók lesztek…

Hajós András: Azt rögtön szögezzük le, hogy mi szívesen beszélnénk a szereplőkről, de az első pár évadban kiderült, hogy a nézőink nem szeretnék. Mentünk ezzel a hagyományos televíziós hozzáállással, hogy promo készül, legjobb pillanatok, izgalmas kis momentumok, és akkor egyszer csak lecsesztek minket, hogy nem, ők még aznap sem akarják megtudni, hanem az adás közben akarják átélni, hogy kik a szereplők.

Jeli András: Le kellett cserélnünk az adások borítóképeit is, tehát most már egy hétig úgy mennek a képek a Youtube-on, hogy nem lehet látni, kik a szereplők.

Hajós András: De közben ez borzasztó aranyos, és ez mondja el talán a legjobban, hogy mit tud az internet a tévéhez képest. Hogy akkor erre lehet szót fogadni, és itt nem mi mondjuk meg a nézőknek, hogyan kell műsort nézni, hanem kicsit ők is megmondhatják nekünk. És ez az interakció, ez hozza a legtöbb újdonságot egyébként.

A szereplőiteket mindenféle helyzetekbe dobjátok be, hogy jobban megnyíljanak – mi alapján döntitek el, ki kapja a söröskorsót és ki a retro pingpongszettet?

Jeli András: Van olyan, ami kutatómunka, pontosan tudjuk, hogy ő mindig is szeretett volna valamit, és megcsináljuk neki azt. Van, amikor elképzelünk egy dolgot, és ott nyilván nem tudjuk, hogyan fog reagálni rá. És előfordul, hogy konkrétan megírunk egy jelenetet, ez történik, aztán az, és erre a gegre fut fel, és a legnagyobb meglepetésünkre tényleg úgy fog történni. Piciket igazítjuk, nyilván, de megtörténik. Meg olyan is van, hogy „Most csináljunk magunkból hülyét!”, és meglátjuk, hajlandó-e erre a partnerünk is.

Hajós András: És hogy ezt miért mutattuk meg? Ne feledkezzünk meg soha ennek a hatékonysági és etikai láncáról. Mert majd a stúdióban együtt fog dolgozni másokkal, ott akkor meg fogjuk érteni, hogy működnek együtt, miért mondja, hogy „én ezt nem szeretném”, miért lepődünk meg, hogy egy ekkora sztár milyen jó fej… Hát a Lovasi milyen volt? Azt a pár kockát tanítani kellene, hogy „Emberek, Kossuth-díjas sztárként így kell viselkedni!”. Ült a stúdióban, röhögcsélt, válaszolt, amikor kérdeztek tőle, mondott jókat, de nem görcsölt rá, hogy „Az én művészetem! Az én szövegem!”. És mindez azért fontos, mert a végén, amikor meghalljuk a dalt, hogy az milyen lett, akkor el tudunk gondolkozni azon, hogyan jött létre.

Ha már itt tartunk, a dalaitok kifutásával mennyire vagytok elégedettek?

Hajós András: Nekem egy picit furcsa, hogy öt évadnyi, nagyon sok magyar mainstream sztárt, rengeteg igazán tehetséges magyar fiatalt és a nagy öregeket is felsorakoztató műsorból még nem jött ki olyan dal, amely érdemes lett volna arra, hogy a rádióban azt mondják, „Kedves magyar hallgatók, tessék, heavy rotation, egyétek, vegyétek!”

De egyébként 2021-ben a rádiós játszást nem tudják kiváltani az egyéb csatornák?

Hajós András: Az egy névjegy, egy minősítés, amit játszik a rádió.

Jeli András: Sajnos a könnyűzenének még mindig ilyen a szerkezete, még mindig számítanak a rádiójátszások, sőt majdhogynem még mindig csak azok számítanak.

Hajós András: Ami nincs a rádióban, az nincs igazából. Ez egy kicsit olyan, hogy persze, most mi az a három csík azon a cipőn, de azért ha az van egy sportolón, akkor az valami. És teljes joggal így tekinti a szakma, szóval, akit nem játszik a rádió, az egy picit mindig béna.

Jeli András: Az tudja ezt a háromszázezret. A következő lépés, amikor a rádió játszik, és milliós nézettséget tudsz.

Hajós András: Mert akkor az egyébként bizonytalan ízlésű ember is azt mondja, hogy „Ja, ha ők játsszák, akkor ez jó, akkor én is fölveszem a tracklistemre.” A szomszéd csaj is mondta, hogy az ő kocsijában is ez szól, a fodrásznál is ez szól, a benzinkúton is ez szól? Akkor ez jó. A slágeriparnak van egy ilyen critical mass effektusa, hogy tolni, nyomni, nyomni, nyomni, azt nem mondom, hogy és akkor a szar is gyönggyé változik, de… Na, ne panaszkodjunk! Ha mi abban tudunk kicsit segíteni, hogy megmutatjuk, a „hát ez az ország ilyen, itt így lehet érvényesülni” mellett mi egy külön hely vagyunk, ahová el lehet jönni, és be lehet bizonyítani, hogy a valódi ízlésével vagy az igazi énjével is lehet valaki sikeres, akkor csináltunk valami hasznosat szerintem.

Jeli András: A mennyiség lesz, ami át fogja szakítani ezt a gátat. A mostani könnyűzenei mogulok odaállnak azok elé a gyerekek elé, akik mondjuk Londonban tanulnak, és egyre több ilyen van, hát azok kinevetik őket…

Hajós András: És már csak azért is neveti ki, mert nagyon szeretné, ha játszaná a nagy magyar közszolgálati rádió, de ha nem, akkor fogja magát, visszamegy abba a városba, ahol egyetemre jár, és ír két üzenetet a csoporttársainak, hogy „Ti miben vagytok?”, aztán három nap múlva benne lesz egy olyan projektben, amelyben egy svéd popsztárnak írnak dalt, vagy egy hollywoodi film egyik jelenetéhez zenét. És azt fogja mondani, hogy „Bocs, akkor ezt csinálom.” Egyre többen vannak itt csendesen ilyenek, nagy rádöbbenéseink vannak… Közben meg mi egyszerűen csak egy jó műsort akarunk csinálni, ami nem olyan könnyű. Nem tudás alapon nehéz, inkább sokszor találkozunk azzal, hogy „Ezt lehet? Ezt így szokás?”. Mostanra nyertük el vagy tudjuk használni azt a fajta szabadságot, hogy „Igen, lehet olyan hosszú, ahogy mi gondoljuk. Igen, kezdődhet úgy… Igen, látszódhat az…”. Nagyon sokat várok attól, hogy ezt a fajta szabadságot most már talán még jobban fogják érezni a nézőink.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Azért ehhez a szabadsághoz pénz kell meg szponzorok, nem?

Hajós András: Nekünk olyan támogatóink vannak, akik piacról élő, multinacionális cégek, negyedéves piaci sales-nyomások alatt működnek: ha egy ilyen cég nem támogatást, nem mecenatúrát ad, hanem pénzt a marketing-költségvetéséből, üzletet köt velünk, akkor az is egy névjegy, egy üzenet, hogy „Ezek piacilag értékesek.” És ez nekünk nagyon fontos, ezért kell az is, hogy a nézők is fizessenek nekünk időnként. Hogy közösen alakítsuk azt a képet, teremtsük azt a precedenst, hogy igen, ez is üzlet. Nem csak misszió, nem csak támogatandó kulturális projekt.

Jeli András: Ha már annyit beszélünk a pénzről, hogy ne tűnjünk teljesen prostituáltaknak, azt tegyük hozzá: amikor a támogatóink még újak, hosszasan el szoktunk beszélgetni velük arról, hogy van-e értékközösség köztünk? És ha az derül ki, hogy nincs, akkor elmegyünk. Volt ilyenre példa.

Hajós András: Muszáj is egyébként, különben nem fog működni. Ha azt, amit mi viccesnek meg szépnek tartunk, ő nem tartja annak, akkor előbb-utóbb meg fogja kérdezni, hogy erre miért adjon pénzt? Mert akkor átverjük egymást.

Jeli András: Érdekes egyébként, ha belegondolunk, oda áramlik a szponzoráció, a támogatói és egyéb pénz, ahol már amúgy siker van. Miért? Miért nem nagyobb hype felemelni valamit?

Hajós András: Ez egy piacnagyság kérdés is, azért nem haragudhatunk mindig arra a világra, amelyben élünk. Médiapiaci szempontból és a nyelvünk mennyiségi korlátait figyelembe véve mi a periféria vagyunk. Nem Magyarországon születnek a világsztárok és nem a popzenében, ami maga sem Magyarországon született. Ettől eltekintve, a szemléletet érdemes eltanulni. Egy amerikai producer sosem azt keresi, hogy a másik mekkora sikert hozott létre, hogy aztán lemásolja. Azt mondja: „Aha, ez a trend? Akkor én most előállok ennek egy még jobb verziójával, valami újjal. Lemegyek az utcára, megnézem a srácokat, ’hozok valami újat’, mert az a befektetés…”. Ez hiányzik nekem nagyon. Mert a producernek az innováció a lényege, nem a tőke. Nem az, hogy hová van bekötve, meg hogy sporttáskában tud-e cash-t visszavinni. Ilyesmit is kell tudnia egy producernek, persze, meg dörzsöltnek kell lenni, meg vagánynak, de igazán az innovációt kéne tudnia.

Stabil, több százezres követőgárda, díjak, Sziget-felkérés… Mennyire van presztízse annak, ha valakit elhívtok a műsorba?

Hajós András: Most már azt látom néha a vendégeinken, hogy tudják, hogy mi az, hogy Dalfutár, hogy itt hogy szokás viselkedni, ez milyen. Mint ahogy régen tudták az emberek, hogyha a Fábryba megyünk, az egy ilyen műsor, ha a Híradóba, az egy olyan műsor, és nekünk jóleső visszajelzés, hogy most már a dalfutárságot úgy nagyjából sejti mindenki, hogy itt mit lehet várni. Az első évben nagyon nehéz volt meggyőzni oyanokat is, akik azóta már eljöttek, hogy ez jó lesz. De ha már itt tartunk, most is vannak olyanok, akiket hívunk, és nem akarnak jönni. Köztük két-három olyan fiatal, akikre azt mondtuk, hogy „Na, ő, de tehetséges!”, mire azt felelték, hogy nem.

Jeli András: És még akkor mondtuk, amikor a köz előtt annyira nem voltak ismertek.

Hajós András: Ilyenkor szembe kell nézni azzal, hogy esetleg nem szeretnek engem, vagy jobb esetben csak arról van szó, hogy nekik nem kell ilyen, nem akarnak másokkal… Van, akiről aztán kollégái mondják, hogy nincs velünk semmi baja, de ő nagyon vigyáz arra, hogy kivel, hogyan, határozottan és tudatosan megy terv szerint, nem akar egy ilyen kockázatot, öt-hat ember van körülötte, ennyi. Van egy ilyen nagyon tudatos típus, és ők ezt a fajta bizonytalanságot, amit az jelent, hogy mellé kerülhet egy mainstream énekesnő, vagy egy számukra ciki bárki, azt ők nem akarják az imidzsük miatt. Hát akkor ezt mi tudomásul vesszük, és szeretjük őket messziről tovább.

Jeli András: Nagyon sokak számára mi mainsteamek vagyunk, de szerintünk attól, hogy valami mainstream, még nem biztos, hogy fos. Viszont nagyon sokan emiatt eltartanak minket maguktól. És nyilván van politikai indíttatás is…

Hajós András: Abba most megint belesodródtam. De ha a vendégeinknek azt mondjuk, hogy legyél olyan, amilyen vagy, akkor sajnos én is lehetek olyan, amilyen vagyok. Na, vissza a meghívottakhoz! Az nagy szívfájdalmunk, hogy a nagy öregek még félnek tőlünk. Sokakkal beszéltünk, és nagyon sokan – szeretettel, értékelve, ismerve, amit csinálunk – kerek perec azt mondták, hogy nem, ők már nem akarnak ebben részt venni. Van egy művésztípus, akiben van egy életműféltés, és talán nem úgy látják, hogy ez egy játék, hogy ebből csak jól lehet kijönni. Ha valakinek a komoly karrierje mellett most úgy adódik, hogy ebben a műsorban lakodalmas technót kell énekelnie, akkor úgy látom, hogy a mai nézők ízlése szerint ő ettől nem béna lesz, hanem „Hű, de aranyos, hogy még ebben is benne van! Hát nyilván nem olyan jó, mint az igazi lakodalmas technósok, de mekkora jó fej már, hogy ezt is bevállalta!”. Ezt mesélte el Király Linda esete a műsorunkban, aki befogadott egy olyan feladatot, hogy metált hörögjön, amit soha azelőtt nem csinált, és elképesztő eredménye lett. Nekünk is lett egy szenzációsan jó műsorunk, a nézőknek is lett egy ilyen libabőröző aha-élménye, és Lindának is lett egy ilyen iszonyúan jó tapasztalása.

A városnak mekkora szerepe van a produkcióban?

Jeli András: Szerintünk Budapest, ha lenne entitása, egy szereplőnk lenne. Mert budapestiek vagyunk, mert szeretjük ezt a várost, mert egyébként itt praktikus forgatnunk. Egyébként volt már, aki azt mondta, a képeket egymás mellé rakva ez tulajdonképpen egy nagy Budapest imidzsfilm is lehetne.

Hajós András: De ebben is szívesen mozdulnánk, kiszámoltuk, hogy hányszoros szorzó lenne mondjuk egy határon túli kanyar, amikor viszont az egész stábot utaztatni kell, ott tartani… Nagyon-nagyon szeretnénk Erdélytől a Felvidéken át a magyarlakta területeken forgatni, vagy akár csak az országon belül elmenni, és azt mondani, Pécs, Szeged… Klassz lenne klónokat létrehozni, egy nagyobb országban miért ne lehetne egy Dalfutár-inasom, aki mondjuk Szegedről jelentkezik be, és az ott működő zenekarral ő csinál interjút… Ami aztán szép lassan átvezethetne oda is, hogy már nem is én vagyok a Dalfutár…

Na, meg is érkeztünk! Többször mondtad korábban is, hogy átadnád a stafétát. Lá,tsz már konkrét utódjelöltet?

Hajós András: Zajlik egy ilyen casting, és van egy három-ötfős táblázat a fejemben azokkal, akiket eddig láttam, akár Dalfutárban, akár máshol, sőt, ha holnap lebetegednék, tudom, hogy kire bíznám, hogy csinálja. Nehéz egyébként, mert ugyan nem rám van kitalálva, viszont arra a helyzetre, amibe én kormányoztam magam ennyi idős koromra ebben az országban, és sajnos ez egy eléggé egyedi út. Mert poénkodni sok tud, zenéhez érteni sok tud, de talán a legfontosabb az egészben az a hangvétel, hogy én hogyan beszélhetek a vendégeinkkel. És mivel engem zenésznek is tartanak meg tévésnek is, de igazából egyiknek se, van valami riszpektháló körülöttem, amelynek köszönhetően Lovasitól a fiatal tehetségig tudok sokféleképpen, de határozottan beszélni emberekkel, ami jót tesz a műsornak. Persze biztos ezt is lehet másként csinálni, nem tudom. De van három nevem mindig.

Azért nehéz elképzelni nélkületek a műsort – hol a helye a Dalfutárnak a ti személyes történetetekben?

Jeli András: Szép lassan azt vettük észre, hogy a Dalfutár lett az életünk, gyakorlatilag nem is nagyon foglalkozunk mással.

Hajós András: Ami egyébként engem személyesen ebben a COVID-évben, úgy tűnik, megment. Mert fellépés semmi, volt pár online stand-upom, de arról nem szeretnék nyilatkozni, hogy milyen érzés egy informatikus tarkójának beszélni, aki maga elé nézve egérrel adminolja, hogy állítólag kik néznek engem. És ekkor megszólalni, hogy „Jó estét, szevasztok! De jó, hogy eljöttetek!”… Szóval tényleg ez az életünk, és szeretnénk, ha még inkább ez lenne, miközben megvannak a „geopolitikai” és az időbeli terveink is. Például de jó lenne beemelni külföldi szereplőket is! Az jó nagy falat, és a COVID egy picit itt is keresztülhúzta a számításainkat, mert abban az évben, amikor a Sziget-himnuszt írtuk, elindultak azok a szálak, hogy na, kik jönnek idén, azok közül valakivel tudunk-e beszélni arról, hogy ha úgyis itt van, akkor egy kicsit sufnituningban esetleg nem lehet-e…? Tervünk a külföld a formátum értékesítésének vonalán is, amivel ebben a félévben kevesebbet foglalkoztunk, de az is tart valahol, az is egy feladatunk. És vannak műfajok, amelyekhez még szeretnénk hozzányúlni, ötödik éve van minden évben két beszélgetésünk arról, hogyan lehet a hiphopot megfogni, csak a dolog jellegéből adódóan egyik rapper nem fogja a másik szövegét énekelni… És szerintem lassan eljutottunk oda, hogy el kell kezdenünk talán a formátumon is változtatni, észnél kell lenni, és előbb változtatni, mint hogy bemerevedünk. Most például volt egy olyan szövegíró vágyunk, akivel megcsináltuk volna azt, hogy a szöveggel kezdődik a dal, de végül nem jött össze. Majd megcsináljuk mással. A kérdésre visszatérve: természetesen megszakadna a szívünk, és karrier- vagy financiális szempontból is kellemetlen lenne, de a személyiségünk nem hal meg, ha nincs Dalfutár. Mi vagyunk valakik, azok vagyunk amúgy is, van egy utunk, és bár boldogan csináljuk életünk végéig, én szívesen halok meg a Dalfutárból, de nincs ez a rágörcsölés. Eleget csináltunk már sok mindent ahhoz, hogy ha másként alakul, akkor csinálunk majd megint mást.

Nagy Győző
Forrás: langolo.hu