124

Menj el a Marsra… menj el a…

A potyautas – filmkritika

a-potyautas-film

Az egykori DVD-postázó kis cégből a Filmuniverzum Urának címére törő, gigásszá nőtt Netflix az elmúlt időszakban bőven ontotta magából a science fiction zsáner különböző alkotásait, ám a sci-fivel kevert, sztárokkal megpakolt akcióik – A halhatatlan gárda, Project Power, Halálos harcmező – mind felemásra sikeredtek, sőt, a rendezőként szebb napokat is megélt George Clooney űrhajós drámáját, Az éjféli égboltot is elnyelte a világért aggódó, végtelen szomorúság. Na, de majd most, amikor a cél nem más, mint a Vörös Bolygó!

Joe Penna rendező – és írótársa, Ryan Morrison – három éve Mads Mikkelsent tette jégre a kellemesen izgalmasra sikeredett Sarkvidékben, idén pedig piros N-rakétával a csillagos égbe lőtték ki magukat, hogy egy hosszúra tervezett Mars-utazáson űrhajósokat keverjenek halálos veszedelembe. De vajon acélfalak közé zárt feszült kamaradrámát, vagy csak súlytalanul lebegő, moralizáló szenvedést szabadítottak az SF-kedvelő emberiségre?

Marina Barnett parancsnok (Toni Collette) és a Zoe Levenson kutatóorvos (Anna Kendrick) cinkosan egymásra somolyognak, amikor látják, hogy velük ellentétben asztronautatársuk, David Kim biológus (Daniel Dae KimLost, Hawaii Five-O) mennyire rosszul viseli az űrbejutás fizikai velejáróit. A trió hosszú útra indul, hiszen kétéves küldetésük során a Marsra kell eljutniuk, hogy ott a bolygó kolonizációját segítsék majd.

a-potyautas-film

Minden az előre megtervezett csillagösvényen halad, ám a legénység nem várt módon négyfősre bővül: egy szerencsétlen baleset következtében ugyanis a fedélzeten ragad Michael Adams (Shamier AndersonWynonna Earp, Góliát) fedélzeti mérnök. Így a gondos precizitással kidolgozott expedíció szinte azonnal összeomlik, mivel kiderül: a hajó oxigénellátása megsérült, így a plusz egy utassal kibővült csapatnak esélye sincs arra, hogy élve eljussanak a Marsra. Persze az űrhajósok nem könnyen törődnek bele a látszólag elkerülhetetlenbe, és lehetőségeikhez mérten mindent megtesznek a túlélés érdekében…

Hmm, ennyi… pedig tényleg ígéretesen indult a kilövés. Igaz, Az első emberben már láttunk hasonlót, de remek rendezői fogásnak bizonyult a pályára állás bemutatása: belül ülünk, együtt az utasokkal, csupán fények és a kintről érkező zajok, dübörgés, fémcsikorgás, illetve az irányítóközpont test nélküli hangja jut el a fülünkbe, ezzel különleges hangulatot adva a kaland kezdetének. Jó ötlet volt a szereplők egyenkénti bemutatása, a mindennapi munka pillanatképei és az interjú, ami alatt a kérdéseket nem, csak a hajózók válaszait halljuk.

A különleges start után azonban hiába az alapkonfliktus – a Földön egyébként a létszámellenőrzésnél nem tűnt fel az egy fő mínusz? –, a történet dinamikája valahogy elveszik. A probléma adott, a szereplők találnak is rá megoldásokat, ám sem az algás oxigéntermelés, sem pedig a plusz oxigénpalackok beszerzése nem új ötlet egy űrutazásos filmben.

a-potyautas-film

A színészek jól játszanak, ám kisebb morális konfliktusokon túl nem kell összetett, nagy alakításokat hozniuk. Az utolsó félóra valódi feszültségét leszámítva egyedül akkor csillan fel az izgalom reménye, amikor előkerül a vészhelyzetre bekészített méreginjekció. Ám a karakterek annyira jók, tisztalelkűek és együttműködőek, hogy – ahogy annak valódi, hús-vér gyarló emberi környezetben történnie kellene – a klikkesedés, trükközés, hazudozás, az egymás ellen fordulás, (urambocsá!!) a valódi összetűzés, gyilkosság és annak erkölcsi következményei elmaradnak. Pedig a csaknem kétórás filmidőbe ennek megalapozása, kibontása, a konfliktusok elmélyítése bőven belefért volna.

E nélkül azonban sajnos kapunk egy kihűlt, néha a súlytalanságban lebegő, látványos díszletek közé szorított, többször látott panelokból összeálló és ezekkel együtt a színészi tehetséget pazarló, valódi tét nélküli űrdrámát, amelyben még a kötelező napvihar is csak megkésve érkezik…

A távoli Föld bajai: a gigászi Netflix-űrben senki sem látja, ha unatkozol…

Alonzomosely
Forrás: hetediksor.hu

2021.06.18