134

Lesz ez még jobb is

Gojira: Fortitude – zenekritika

gojira-fortitude

A Gojirát az úgynevezett okosmetál-zenék hívei mélyen tisztelik, és nem véletlenül. A francia zenekar tulajdonképpen a klasszikus death metalt csavarja meg, amennyire lehet, és a karrierjük elejétől kezdve jellemzi őket egyfajta egyedi íz vagy látásmód, ami miatt túlzás rájuk azt mondani, hogy csak újrahasznosították Trey Azagthoth gazdag riffgyűjteményét, pedig hát a korai lemezek bizony rengeteg Morbid Angel-hatást mutattak.

Egy valóban kreatív zenekar persze nem elégszik meg azzal, hogy ugyanazokat a köröket futja, és a Gojira valóban kreatívnak számít. A legnagyobb változást esetükben a Magma című 2016-os lemez hozta el, ahol szellősebb, letisztultabb irányt vettek, sőt mondhatjuk, hogy igazi metálslágereket is írtak. Ugyanezt a vonalat viszik tovább a most megjelent Fortitude-on is, sőt még inkább lazítottak a szorításon.

Olyan ez a lemez, mintha a death metalt hard rock hangzással akarná valaki eljátszani, és nem zárkózna el a dallamos énektől sem, bár ez még mindig inkább kiabálás, mint valódi éneklés. A fogósság – úgy tűnik – maradhatott a cél, mert például az Another World refrénje is együtténeklős, egyenes vonalú, vagy ott a New Found, ahol a lebegős refrén más utakra viszi a zenét. A lemezt kezdő két szám mondjuk éppen olyan, mintha a Gojira a Roots-korszakos Sepultura világát értelmezné újra. Meg lehetne védeni őket, hogy egyszerűen csak dél-amerikai törzsi dallamokat használtak a metálzenébe ágyazva, de a franciák egyértelműen oda vannak a Sepulturáért, még koncerten is játszanak tőlük dalokat.

Én ezt kellemetlennek nem érzem, mert a Gojira továbbra is egyéni ízekkel zenél. Az a gitáros, aki mestere a hangszernek, bizonyára el tudja mondani, hogy milyen ritmusképletektől, milyen technikától lesz ilyen egyedi az, amit a zenekar csinál, de egy-egy riffjük hallatán pillanatok alatt kitaláljuk, hogy ők zenélnek. Kell még ehhez a lüktető, kiszámíthatatlan és kreatív dobolás is, amelyben az összetettség ellenére még a laikus is érzi a húzást. A dalaik pedig olyanok, mintha egy-egy történtet hallanál, mindegyiknek íve van, tartalma, még úgy is, ha nem feltétlenül értjük a szövegeket.

És persze mindez ok, eddig is tudtuk, de vajon hogyan illeszkedik a sorba a Fortitude? Jobb, rosszabb, mint a korábbiak? Nem lehet erre egyszerűen válaszolni, mert esetünkben tényleg nem lózung, hogy ismerkedni kell a zenével, és nem fog azonnal működni. Viszonylag hosszabb idő után azt mondanám, hogy csak hajszállal van lemaradva a Magmától, talán több benne a súlyosabb riff, de az említett szellős hangzás miatt nem temet be annyira a zene. Az biztos, hogy a Gojira az a zenekar, akikről elhiszem, hogy még képes lesz később ennél jobb lemezt csinálni, ami annak fényében nagy szó, hogy ez is kiváló.

Dankó János
Forrás: langolo.hu

2021.06.14