Gilliant nemcsak a szakmai kíváncsiság vezérli, hanem személyes indíttatása is van: férjét a kór miatt veszítette el, hétéves lánya pedig szintén megbetegedett, állapota egyre romlik, és jó esetben is csak néhány éve van hátra. Az igazán kecsegtető eredmények azonban elmaradnak, így gyereke elvesztésének veszélye mellett a finanszírozási források elapadásának lehetősége is fennáll. Ebben az eléggé kilátástalan helyzetben mentőövként érkezik a NASA megkeresése: felkérik Gilliant, hogy vegyen részt egy küldetésben, amelynek célja kivizsgálni az egyik űrállomáson bekövetkezett furcsa, valószínűleg a Losian-kórral összefüggő történéseket. A nő ódzkodik az ötlettől, hogy több hónapot is távol töltsön kislányától, de az előzetes megbeszéléseken előtte felvillantott rendkívüli jelentőségű – egy másik tudós által kifejlesztett – tudományos felfedezés, valamint a NASA által a küldetésben való részvételéért cserében ígért korlátlan kutatási finanszírozás lehetősége meggyőzi. Azzal ugyanis tisztában van, ez az egyetlen esélye, hogy sikerre vigye kutatásait, és ezáltal megmentse lányát a lassú, de biztos leépüléstől és haláltól.

Az első kellemetlen meglepetés akkor éri, amikor azzal szembesül, hogy a neki elmondottakkal ellentétben az űrállomás nem a Föld, hanem a Mars közelében található. Csak maga az odaút több hétbe telik, így nem marad meg számára az a lehetőség, hogy vészhelyzet esetén bármikor visszatérhessen a húgára bízott kislányához. Az űrállomásra tartó Explorer Tíz nevű űrhajó utasai mélyaltatásban töltik az utat, Gillian kivételével, aki úgy dönt, hogy kihasználja az időt kutatásai folytatására. Az egyre elviselhetetlenebbé váló magány, valamint súlyosbodó gyógyszerfüggősége miatt a hosszú út rémálomszerű lesz számára, egyre több megmagyarázhatatlan esemény történik az űrhajón, amelyek ráadásul az űrállomásra való megérkezésük után sem maradnak abba. Több tízmillió kilométerre otthonától kétségbeesetten szembesül azzal, hogy az expedíció sikere igencsak kétséges, és a lányával való újbóli találkozás esélye is egyre kisebb.

Joe Hart Obscura című, 2018-ban megjelent regénye egy űrsikló-jelenettel indít, majd azt követően tágul a horizont, és az első néhány fejezetben három egymást váltó cselekményszálból bontakozik ki a regény alaphelyzete. Az említett, az űrutazás kezdetének viszontagságaiba bepillantást engedő, a jelenben játszódó szál mellett egy a közelmúltban, két hónappal korábban játszódó cselekményből az expedíció közvetlen előzményeinek részleteit ismerhetjük meg, illetve egy kissé távolabbi múltban, nyolc évvel ezelőtt Gillian kutatói munkájának és a családját érintő szomorú eseménynek a részletei bontakoznak ki. Ezek a gyakori tér- és időbeli ugrálások inkább tűntek írástechnikai fogásnak számomra, mintsem a történetvezetés szempontjából nélkülözhetetlen elemeknek, és talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy beletelt némi időbe és pár tíz oldalba, amíg sikerült elkapnom a fonalat az olvasás során. Aztán amikor világossá válik az a kontextus, amely Gillian döntéseit a későbbiekben is meghatározza és indokolja, illetve elindul az űrutazás az Explorer Tíz fedélzetén, sínre kerülnek a dolgok. Onnantól a jelenben játszódó marad a fő cselekményszál, a múltbelieket pedig felváltja két másik: az egyikben Gillian által az utazás során naplószerűen rögzített hangfájlok leiratait olvashatjuk, a másikban az expedícióhoz képest jövő időben történő beszélgetések leiratait, amelyekben az egyik fél általában egy NASA-tisztviselő. Ezek a dőlt betűvel szedett részek viszonylag ritkán szakítják meg a történetet, és szerepük is eltérő: Gillian egyes szám első személyű hangnapló-részletei inkább a hangulat fokozását célozzák, valamint a nőben az utazás magányos hetei alatt lejátszódó lelki és érzelmi vihar egy-egy részletét hozzák előtérbe, az expedícióban közvetlenül nem érintett szereplők párbeszédei pedig az események végkimeneteléről szórnak némi – mint később kiderül, téves következtetések levonására okot adó – információmorzsát az olvasók elé.

Műfaját tekintve az Obscura sci-fi és thriller keveréke. A témaválasztást illetően nekem kissé merésznek tűnt Joe Hart, legalábbis abban az értelemben, hogy a regényben legalább két olyan tudományos kérdést is boncolgat, amelyek önállóan is megállnák a helyüket egy-egy könyv témájaként: egyfelől a Losian-kórt, másfelől a tudományos fantasztikus irodalomban kissé elcsépeltnek számító teleportálást. Bár tartottam tőle, a két téma nem kioltja, hanem kiegészíti egymást, Hart tapasztalt szerzőként mindkettőt eléggé alaposan és részletekbe menően körüljárja, így ezek nemcsak keretet szolgáltatnak a regényben történő események számára, hanem konkrét döntések vagy konfliktusok mozgatórugóivá is válnak. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezekhez kapcsolódóan több egyéb téma is felbukkan, amelyekből sokkal kevesebbet hozott ki a szerző, mint a bennük rejlő lehetőségek engedték. Elmarad tehát a tudományos katarzis, nincsenek az emberiség számára sorsfordító jelentőségű, megválaszolásra váró kérdések sem, és az erős témaválasztás ellenére is a történetben inkább a lélektani rész, illetve az emberi természet kap nagyobb hangsúlyt, ami azt is jelenti, hogy az Obscurának a thrilleres oldala az erősebb. Utóbbi leginkább az űrhajón, majd az űrállomáson eluralkodó, a fizikai környezetből és a konkrét eseményekből adódóan helyenként eléggé nyomasztó hangulatban, a baljós történésekben (amelyek hatását egy-egy igencsak plasztikusan ábrázolt jelenet erősíti fel), vagy a női főszereplő (elsősorban, de nem kizárólag) önmagával vívott harcaiban érhető tetten.

Tulajdonképpen Gillian karaktere az, amely a regény cselekményen túli részét a leginkább meghatározza. Az első fejezetekben megteremtett körülményekkel a szerző nagyon jól belemanőverezi főszereplőjét egy olyan helyzetbe, ami zavaró, ellentmondásos döntéseire is magyarázattal szolgálhat. A férje elvesztése, valamint a tudományos munkája során bekövetkezett kudarcok miatt gyógyszerfüggővé válik, amit a földi életében elég jól titkol, de ami az űrutazás során ránehezedő magány, a gyerekétől való fizikai távolság nyomasztó érzése és az űrhajón történő furcsa események miatti zavartság miatt hatványozottan tör felszínre. Hart nagyon jól ragadja meg azokat a pillanatokat, amikor a valóság és a képzelgések közötti határok szétmosódnak, és nemcsak Gillianben, hanem az olvasóban is növekszik a bizonytalanság az eseményeket és a szereplőket illetően. Pár érdekes figura a többi karakter között is van (szerethetők és kevésbé szerethetők egyaránt), de igazi jelentőségükre (vagy inkább jelentéktelenségükre) akkor döbbenünk rá, amikor a regény végéhez közeledve pár oldalnyi cselekményben a szerző olyan tisztogatást végez közöttük, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. Ehhez – de alapjában véve a történet főbb mozzanataihoz és atmoszférájához – képest a végkimenetel kissé kiszámíthatóra és „lájtosra” sikerült, bár az is lehet, hogy túl sok lett volna, ha Hart teljesen abba az irányba tolja el a regényt befejezését, mint amit a korábban említett közbeékelt jelenetek sugalltak.

Joe Hart az amerikai Minnesota államban született és él jelenleg is. Kilencéves kora óta ír, több mint tíz horror és thriller, illetve két novelláskötet szerzője. Amikor éppen nem az írással van elfoglalva, szívesen olvas, filmeket néz a családjával, rockzenét hallgat, edz, vagy a szabadban tölti az idejét. Az Obscura sorrendben a tizenkettedik, magyar fordításban első regénye.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com