Miután az 1071-es manzikerti csatában Bizánc súlyos vereséget szenvedett a szeldzsük törököktől, a császárok addigi pozíciói megrendültek a Közel-Keleten, és a keleti keresztények fölötti védnöki szerepe a muszlim világban elúszott. 1090-re elesett Antiókhia, Örményország és a birodalom addigi hátországát jelentő Kis-Ázsia is a törökök kezére került. I. Alexiosz Komnenosz bizánci császár segítségért fordult a római pápához, hogy frank lovagokat toborozzon segédcsapatnak a hódítók ellen. A frankok meg is érkeztek Orbán pápa felhívására, ám nem mint bizánci zsoldosok, hanem mint keresztesek, akiknek célja elsődlegesen nem a Bizánci Birodalom megsegítése volt, hanem Jeruzsálem visszahódítása és a környező területek elfoglalása Krisztus dicsőségére és a maguk számára.

Nikaia/Nicea 1097 júniusi elfoglalása után a keresztesek különböző csoportokra szakadva keltek át Anatólián (így könnyebb volt ellátni őket) saját parancsnokaik vezetése alatt, hogy Antiókhia falai alatt egyesüljenek ismét. Antiókhia a kereszténység egyik legfontosabb városa volt azóta, hogy Jézus apostolai szétrajzottak a szélrózsa minden irányába, sőt magát a keresztény szót is Jézus antiókhiai követői esetén alkalmazták elsőként az I. században. Antiókhia ez után is elsőrangú városa volt a kereszténységnek, a négy nagy patriarkátus egyikeként, Róma, Alexandria és Konstantinápoly mellett. A városnak a késő ókorban 2-300 ezer lakosa is lehetett, csupán a lovasversenyeknek helyet adó hippodrom 80 ezer főt tudott befogadni, és az egyetlen olyan város volt Róma mellett, ahol bizonyíték van arra, hogy éjszaka működött közvilágítás a 300-as években!

A VI. századtól ugyan lehanyatlott a város, majd jött az arab hódoltság, de az egykori görög metropolisz még mindig impozáns volt, különösen korabeli európai mércével nézve. Antiókhia 1097-ben is félelmetes erődítménynek számított, a még a hellenisztikus időktől kezdve kialakított védelmi rendszert nem túl gyakran törte át az idők során ellenség, és éppen a török uralmat megelőzően a bizánciak felújították a falakat és a tornyokat. Utóbbiakból 400 volt a 12 kilométer hosszú városfalon, amelynek magassága helyenként elérte a 12 métert… Ezek után aligha meglepő, hogy maguk a törökök sem ostrommal, hanem árulással foglalták el a várost 1084-ben a görögöktől. És akkor még ott volt a település felett uralkodó, több mint ötszáz méter magas hegyre épített, szinte megközelíthetetlen fellegvár, az Arx, amelynek elfoglalása nélkül a város birtoklása önmagában nem volt megnyugtató… Blois-i István, a keresztes haderő egyik nem túl jelentős, ám roppant előkelő és sok harcossal rendelkező vezetője így írt levélben feleségének Antiókhiáról: „Antiókhia városa nagyobb, mint azt el lehet képzelni, rendkívül erős és szinte megtámadhatatlan. Ráadásul több mint 5000 bátor török harcos érkezett a városba, valamint megszámlálhatatlan szaracén, paulikánus (= egy manicheus eretnek szekta tagjainak neve), arab, turkopol, szír, örmény és egyéb népség.” (megjegyzésre méltó, hogy Blois-i István grófot felesége – az Angliát meghódító Vilmos lánya, Adéla – vette rá, hogy álljon keresztesnek, majd később még egy hadjáratra rábeszélte, amelybe végül bele is halt 1102-ben… Ellenben fia, István Anglia királya lett 1135-től 1154-ig.)

Antiókhiát 1097-ben a szeldzsük szultánok helytartója, Jági-Sziján védte, aki elszánta magát a küzdelemre, és számított arra is, hogy felmentősereg érkezik majd megsegítésére. A keresztesek azonban nem mentek fejjel a falnak, pláne, mikor meglátták Antiókhia folyó és hegyek által is védett falait. A keresztes haderő – amelyet John France hadtörténész mintegy 50 ezer főre tesz Nikaiánál, de folyton fogyott ‒ 1097. október 20-án érkezett meg Antiókhia közelébe. Bár voltak olyan hangok (mint a legnagyobb haderővel rendelkező toulouse-i Rajmund grófé), hogy azonnal rohanják meg a várost, ám a hidegebb fejű vezérek tanácsára végül lemondtak erről, végigmérve a monumentális erődrendszert. Finomabb, de időigényesebb megoldást találtak. Csapataik lezárták a várost megközelítő útvonalakat, blokád alá véve azt, hogy kiéheztessék. Hiába számított középkori mércével nagynak a keresztes hadsereg, a város olyan hatalmasra nőtt, hogy képtelenek voltak hermetikusan elzárni a külvilágtól egy szoros ostromzárral. Ám a várost védő törökök jól el voltak látva élelmiszerrel, ellentétben a támadókkal. A keresztes had végigéhezte 1097-98 telét, és tavaszra kezdett bomlásnak indulni. A már emlegetett Blois-i István például elhagyta a kereszteseket pár nappal az ostrom vége előtt, és hazahajózott (felesége le is teremtette…).

A frankok igyekeztek elszigetelni a várost, miközben minden élelmiszert összegyűjtöttek az emberek és állatok számára. Elfoglalták Latakia városát a tengerparton, amely Antiókhia kikötőjének számított, így végre kapcsolatba léphettek a tengerparton időnként feltűnő itáliai hajóhadakkal. Később erődöket építettek a városkapuk elé, amelyek megakadályozták a védőket a kitörésekben, de az ostrom nem haladt igazán, és minden hónappal egyre valószínűbb volt egy török felmentősereg érkezése. 1098 májusának végére nyilvánvaló lett, hogy nem a védőknek fogy el előbb az idejük, hanem a kereszteseknek. Megérkeztek az első hírek Kerboga moszuli atabég hadseregéről, amely kétszer akkora volt, mint az övék, és a hallomások még nagyobbra torzították a különbséget. Ugyanakkor a keresztes haderő legragyogóbb és legdörzsöltebb vezére, tarantói Bohemund herceg lehetőséget látott a veszélyben. Már titkos tárgyalásokat folytatott egy az antiókhiai török őrségben fontos posztot betöltő örménnyel, mikor vezéri tanácskozás kezdődött, hogy mit lehet tenni a kiélezett helyzetben. Ha nem veszik be Antiókhiát Kerboga érkezése előtt, akkor a városi helyőrség és a felmentősereg közé ékelődve szinte bizonyosan elpusztul a sereg. Bohemund megígérte a tanácson, hogy elfoglalja a várost, ha cserébe neki adják át azt. Legfőbb ellenlábasa, Rajmund ugyan tiltakozott, de végül jól sakkozott.

Bohemund megegyezett az egyik városkaput őrző, muszlimmá lett örmény parancsnokkal, Firuzzal, hogy június 2-ről 3-ra virradó éjjel beengedi embereit a kapun, tekintélyes vagyonért cserébe. Bohemund maga vezette át embereit a kapun, majd birtokba véve azt, a keresztesek 8 hónapos ostromzár után betörtek a városba. A középkori ostromokat rendszerint kísérő mészárlás ezúttal sem maradt el, bár az örmény és keresztény lakosok zöme túlélte a vérengzést. A helyőrség parancsnoka, Jági-Sziján elesett, fejét helyi lakosok küldték el Bohemundnak. Ugyanakkor a védőrség egy része feljutott a fellegvárba, amely így egyelőre török kézen maradt.

Antiókhiát éppen az utolsó pillanatokban sikerült elfoglalniuk a kereszteseknek, mert két napra rá, június 5-én megjelent a falak alatt Kerboga moszuli atabég hadserege, és most a kereszteseket vették ostrom alá a városban. Ekkor úgy nézett ki a szituáció, mint egy gigantikus matrjoska baba: belül volt a török kézen lévő fellegvár, amit ostromoltak a várost kezükön tartó keresztesek, akiket ostromolt a megérkező török haderő… Ráadásul a már amúgy is éhező keresztesek a városban sem jutottak nagy mennyiségben élelemhez, így napjaik meg voltak számlálva, és csak egy győztes csatában reménykedhettek. A csatát június 28-án vívták meg, amely az egyedül a győzelemtől menedéket remélő keresztesek meglepetésszerű elsöprő győzelmével végződött. Ezt követően az antiókhiai fellegvár is megadta magát. A keresztes sereg folytathatta útján Jeruzsálem felé, míg Bohemund megkapta jutalmát, és Antiókhia fejedelme lett, létrehozva ezzel az első latin államot a levantei partvidéken.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Budapest, 1999.; France, John: Victory int he East. Cambridge, 1994.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.