Néha nincs szükség fantáziára ahhoz, hogy az ember megdöbbentő, kegyetlen, hideg, esetleg túlontúl mozgalmas történeteket szőjön. Elég, ha magunkba pillantunk, felszabadítjuk a tudatalattiba zárt emlékeket vagy őrült elképzeléseket, és a valóság máris ezerszeresen felül van bírálva. Onnantól pedig józan ész legyen a talpán, amely eldönti, mi az igazság és mi a fantázia, mi a tárgyilagos való és mi a szubjektív lázálom. Nos, véleményem szerint David Cronenberg az a rendező, akinek elég, ha csak egy gyertyalángnyit saját elméjébe pillant.

Pók című, 2002-es filmje követi a kanadai rendező azon vezérfonalát, mely szerint a rejtett psziché mélyre hatoló gyökereit feszegeti, ugyanakkor érezhető erőszakkal tartja távol magát Patrick McGrath regényétől. A film éppen ezért zavarba ejtően egyszerű és emészthető. Hiányoznak belőle a több síkon értelmezhető cronenbergi látomások, a beszélő szimbólumok, és úgy istenigazából az irreális jelleg. Egyszerű dráma az, amit a vásznon látunk, sőt, ha nagyon messzire akarok menni, még azt is megkockáztatom, hogy nincs is igazi drámaiság a film síkján (azaz egy külső nézőpontból). A Spider (Pók) névre hallgató középkorú férfi ugyanis már gyerekkorától kezdve saját torz (vagy egyszerűen túl fantáziadús?) elméjének a rabja, ezáltal szerintem csak az ő nézőpontjából ragadható meg dráma a történetben.

A Pók vonalvezetése megkapóan zökkenőmentes, ábrázolásmódjának minimalista jellege teljes mértékben a történet átélhetőségét szolgálja, emiatt úgy ábrázolja a belső drámát (Pók elméjén belül ugyanis gigantikus érzelmek verdesnek), hogy az nem ijesztő, hanem egyszerűen csak szomorú. És ez így is van rendjén, hiszen benne tombol minden, a külső (valós) világot alig érinti. A kamera fájóan nyugodt, statikus, szinte alig történik valami a vásznon. Nincs zene és nincsenek fények, mint ahogy Pók sem látja-hallja őket. Elméjében összefolyik a volt és a van, s ahogy mozaikszerűen bontakozik ki előttünk Spider múltja (gyermekkora), úgy mosódik el a határ múlt és jelen, térbeli „itt” és „ott” között.

Ralph Fiennes játéka lenyűgöző (mint rendesen). Motyogásával, csoszogásával, ujjainak babrálásával olyan hitelesen vetíti szemünk elé foszlott elméjét, mintha egyenesen mibennünk zajlana minden. Érintkezése a külvilággal minimális, szinte alig hallunk tőle értelmes mondatokat – ez is azt jelzi, hogy a dráma, a múlt (állandó) újraélése őbenne történik meg, és ezáltal semmi, de semmi hatással nincs a valóságra. A film briliáns vonása, hogy szavak nélkül is tökéletesen érthető. A képek végtelenül beszédesek (mind a múlt, mind a jelen), nincs szükség verbalitásra ahhoz, hogy végigkövessük Spider elméjének rekeszeit.

A Pók nem tartogat meglepetéseket. Az egyetlen fordulat, amely végül Spider saját drámáját foszlatja széjjel, kikövetkeztethető néhány történésből, reakcióból, mondatból. És éppen ez az ab ovo beteg elme vet fel félelmetes kérdéseket. Jéghideg „Miért?” visszhangzik a fejünkben, ahogy Pókot visszaviszik oda, ahol élete döntő részét töltötte – az elmegyógyintézetbe. Miért, mitől válik egy ember (gyermek) elméje vizionáló őrületté, amely előbb rátelepszik a valóságra, majd véglegesen elnyomja azt? Választ nem kapunk (nem is kaphatunk) rá a filmből, ezért a kérdés még sokáig ott zongorázik a gondolatainkban.

Szilvási Krisztián