2011 januárjában Tunézia első embere, a huszonhárom éve hatalmon lévő Zine El Abidine Ben Ali lemondott elnöki pozíciójáról, és Szaúd-Arábiába menekült. E hosszú évtizedek óta példa nélkül álló fordulatot a jázminos forradalom, vagyis a 2010 decemberében kezdődött erőszakos tüntetéssorozat váltotta ki, amely amellett, hogy a tunéziai kormányzat eltávolítását eredményezte, láncreakciót indított el az arab világban; elhozta az Arab tavaszt, melynek nyomán Líbiában, Egyiptomban és Jemenben is megdöntötték a kormányt.

A tunéziai forradalom után néhány hónappal játszódik az Egy fiú. Főszereplői: Fares, Meriem és fiuk, Aziz egy baráti találkozóra tartanak. A szabadban összegyűlt társaság tagjai önfeledten szórakoznak. A gyerekek kergetőznek, a felnőttek iszogatnak, lelkesen ünneplik Meriem munkahelyi kinevezését, no meg humoros megjegyzéseket ejtenek el azzal kapcsolatban: „kevesebbet nevethetünk majd, ha az iszlamisták lesznek hatalmon”. Fejezd be, most mulatunk! – vág oda Fares, és az iszlamistáknak már a gondolata is eltűnik, de csak addig, míg a szálloda felé tartó család katonai kereszttűzbe nem kerül. A fegyveres lázadók ugyan nem rájuk céloznak, egy golyó mégis eltalálja és súlyosan megsebesíti Azizt, a kórházban pedig kiderül: ha nem hajtanak végre rajta mielőbb májtranszplantációt, meghal.

Aziz a várólista 19. helyén van, ami – lévén, hogy az ország nem üdvözli és támogatja ezt a fajta beavatkozást – igen hosszú várakozási időt jelent, így először a szülőket tesztelik, ám sajnos egyikük sem bizonyul megfelelő donornak. Szóval az egyetlen út az illegális transzplantáció, és látszólag nem is lesz olyan nehéz szervet szerezni, hiszen a szomszédos ország, Líbia is a forradalom küszöbén áll, s egyre több a halott…

Igen nehéz spoilermentesen írni erről a filmről, ugyanis már az is érdekes kérdés: mi az oka annak, hogy egyik szülő sem alkalmas donor? És e kérdés az, amely elvezet minket a film egyik legnagyobb erényéhez, mégpedig ahhoz, hogy meglepően érzékenyen és finoman tárja fel a gondtalan felsőközéposztálybeli családban rejlő titkokat és traumákat. A fókuszban a házasság és a szülő-gyermek kapcsolat áll, leginkább mégis az apa kerül a középpontba. Az apa, akinek darabjaira hullik az egész világa, akinek férfiként, férjként és szülőként is megkérdőjeleződnek a szerepei, s aki olyan súlyos morális dilemmákkal kénytelen szembenézni, amelyek valószínűleg még a legvadabb álmaiban sem merültek fel soha… A dicsőség arcai (Indigenes, 2006) és a Mosás, vágás, ámítás (De vrais mensonges, 2010) című filmekben is feltűnt Sami Bouajila számára könnyed ujjgyakorlatnak tűnik ez a szerep. Játéka megindító és emberi, méltán nyerte el több fesztiválon is a legjobb színésznek járó elismerést, köztük 2021-ben a César-díjat. Mellette Najla Ben Abdallah és az igen fiatal Youssef Khemiri némiképp a háttérbe szorulnak, ám azért nekik is jut jó néhány emlékezetes jelenet.

E három karakter mellesleg rendkívül jól kidolgozott és valószerű – ugyanez sajnos nem mondható el az ordítóan egydimenziós mellékszereplőkről. Ez a kidolgozatlanság azonban valamelyest érthető, hiszen a nem központi karaktereknek mindössze csak annyi a funkciójuk, hogy árnyalják a társadalmi-politikai hátteret. És ezt megteszik. Bár a figyelmünk elsősorban az intenzív és univerzális kérdéseket felsorakoztató családi drámára helyeződik, nem szabad figyelmen kívül hagynunk a hátteret, vagyis azt, hogy a film 2011-ben, Tunéziában játszódik, s a modern arab társadalomban felmerülő problémákat járja körül. Egyebek mellett foglalkozik a nők változó társadalmi helyzetével, a férfi, a családfő pozíciójával, a vallási és kulturális hagyományokkal, s ezek orvoslásra gyakorolt hatásával, valamint olyan tabutémákkal is, mint a házasságtörés és a szervadományozás.

Mehdi Barsaoui egyetlen család történetét bemutatva elmélkedik az egész országot érintő kérdésekről, az Egy fiú tehát meglehetősen bátor és progresszív társadalmi-politikai parabola, ugyanakkor legalább ennyire erős dráma is, amely többek között olyan morális dilemmákkal szolgál, amelyekkel határozottan nem árt foglalkozni, éljünk a világ bármely pontján. E dilemmák súlya egyébként igazán könnyen elkezd nyomni minket a filmet nézve, ami nagyban köszönhető Antoine Héberlé operatőr klausztrofób hatást keltő beállításainak, a szürkés-kékes színvilágnak, valamint annak, hogy a kilátástalanságot és a bánatot őrző csendet csak akkor töri meg zene, amikor az képes még mélyebbre nyomni minket. Nem kellemes élmény és nem is könnyű feladat tehát végignézni ezt a filmet, de nagyon is érdemes.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Tóth Bertók Eszter
Forrás: hetediksor.hu