113

Hakan Nesser: A Borkmann-elv

Szilvási Krisztián könyvkritikája

hakan-nesser-a-borkmann-elv

Istenigazából kevésszer láthatunk bele velősen egy nyomozás folyamatába. Hogyan épülnek egymásra a dolgok, mi pattintja ki az elméből az aranyat érő logikai szikrát, mekkora adathalmazon kell átrágniuk magukat a detektíveknek, hogy kurrens információkhoz jussanak. A könyvek (és filmek) pedig – lássuk és valljuk be – legtöbbször szélsőségesen idealizált, gyakorlatilag „laboratóriumilag steril” körülmények között mutatják be ezt a folyamatot.

Ahol „sterilen” azt értem: megfosztva mindenféle zavaró bökkenőtől, illetve többnyire A Legzavaróbb Bökkenőtől – a nyomnélküliségtől. Ugyanis nem egy esetben nincsen kiindulópont. Semmilyen nyom, semmilyen hátrahagyott jelzés, semmilyen kézzelfogható motiváció. Ezek nélkül pedig szinte képtelenség elkezdeni a nyomozást, a bűneset felgöngyölítését, maradnak esetleg a különböző szem- és fültanúk beszámolói, amelyek nagy százalékban persze nem fedik a valóságot, ergo használhatatlanok. S amikor mégis összegyűlik egy kazalra való vallomás, bejelentés, kihallgatás, interjú dokumentációja, a vertikálisan csúcsokat verdeső paksaméta mélyén, valahol az elmondottak és leírtak között ott lapul a megoldás, de legalábbis annak a magja, amelynek ezután már csak szárba kell szökkennie ahhoz, hogy meglegyen a tettes. Ekkor érkezünk el a Borkmann-elvhez.

A svéd szerző (és tanár) Hakan Nesser nem ma kezdte az írói szakmát. De még csak nem is tegnap. 1988 óta 27 könyve jelent meg, melyekkel háromszor is elnyerte a Svéd Krimiakadémia legjobb regénynek járó díját. A bűnügyi történetek mellett Nesser számos tévéfilmhez is írt forgatókönyvet, méghozzá saját nyomozója, Van Veeteren rendőrfelügyelő ügyeinek adaptációihoz. S ha már Van Veeteren: az 1994-es A Borkmann-elv is egy őrá kiosztott rejtélyes gyilkosság felderítéséről szól. A történet Kaalbringenben játszódik, amelyre ugyan nehezen lehetne rásütni a jelzőt, hogy világváros, de azért mintegy ötvenezren biztosan lakják. Ezen az álmoskás, tengerparti településen üti fel a fejét, illetve halálos eszközét egy ismeretlen gyilkos, aki borotvaélesre fent baltával szedi áldozatait, gyakorlatilag lefejezvén a kiszemelteket. A második gyilkosság után a kaalbringeni őrs erősítést kap előbb Van Veeteren felügyelő, majd később Münster nyomozó személyében, mivel az elkövető után egyrészt semmilyen nyom nem marad, másrészt pedig semmilyen összefüggés nem fedezhető fel az áldozatok között. Bausen, a városka nyugdíj előtt álló rendőrfőnöke Van Veeteren segítségével próbál utat törni a tapogatózó homályban, de egy harmadik, látszólag szintén semmilyen kapcsolódási pontot nem mutató gyilkosság, majd az egyik fiatal nyomozóhölgy, Beate Moerk eltűnése szinte a kétségbeesés határára sodorja úgy a rendőrséget, mint a város lakóit.

Ekkor lép be a képbe Van Veeteren szerint a Borkmann-elv, amely „kimondja”, hogy minden nyomozás esetében egy bizonyos információhalmazon túl teljesen felesleges, ha nem egyenesen káros további adatok összegyűjtése, hiszen a megoldás ott leledzik a már beszerzett információk között. A lényeg pontosan ennek a pontnak a felismerése. Hakan Nesser pedig átmegy a vizsgán: kitűnően veszi észre azt mérföldkövet, amikor a rendőrség tehetetlenségén túl kell lépnie ahhoz, hogy megmaradjon úgy a történet értelme és hitele, mint az olvasó szempontjából való élvezhetősége. A Borkmann-elv dramaturgiája úgy halad a megszokott árral, hogy közben élvezetesen ki-kilép a bejáratott mederből. Ha olyan kedvünk van, kissé maliciózus színben láthatjuk egy kisvárosi rendőrőrs léha és tehetetlen hétköznapjait csakúgy, mint mondjuk az elcsigázott rendőrfőnök ad hoc döntéseit és a felkavaró ügyre fittyet hányó békés sakkpartijait. Az olvasó talán többször is úgy érezheti, hogy Van Veeteren felügyelőnek nagyobb a füstje, mint a lángja, s nemcsak azért, mert visszaszokott a dohányzásra, hanem azért is, mert szinte véges végig olyan, mint a kutya, amelyik ugat, de nem harap.

Viszont Hakan Nesser regénye nem paródia, hanem éppen az ellentéte: egy olyan nyomozás (valósnak tűnő) bemutatása, amikor éppen a hús hiányzik a levesből: a hátrahagyott nyomok. A Borkmann-elv emberi színben tűnteti fel a rendőrségi munkát ellátó beosztottakat, akiket a kaalbringeniek nyomása majdnem kétségbeesésbe hajszol, s akik tudják, valahogyan mégis kézre kell keríteniük a gyilkost. Azt a gyilkost, aki aztán csattanós befejezéssel lepleződik le, bár talán ez nem mindenkit érint meglepetésként. A skandináv krimikhez mérten Nesser figurái többségükben kissé elnagyoltak, párbeszédeik és motivációik helyenként sztereotip vezérlésűek, viszont a nyomozás folyamata átgondoltan realisztikus. Hiszen sokszor tényleg tapogatózás, véletlenek és furcsa, de valami csoda folytán mégis hasznosnak bizonyuló intuíciók visznek előre egy ügyet, ahol a nagy fokú hibaszázalék nem biztos, hogy belefér, de hazugság lenne letagadni a (meg)létét. A regény összességében egységes, izgalmas, rejtélyes történet egy megfáradt, úgymond kívülálló főhőssel (Van Veeteren), aki véges végig annyira bízik magában, hogy egyszerűen az olvasó sem tehet ellenkezőleg. S mivel Hakan Nesser 1994-ben még csak az út legelején járt (azóta összesen 10 regény tartozik a sorozatba), A Borkmann-elvvel kiindulópontnak mindenképpen élvezetes nyomot hagyott hátra. Tessék követni őt.

Szilvási Krisztián

2021.05.27