Levelek ezek, de olyanok, amelyeket a legnagyobb levélíró, maga Mikes Kelemen is szívesen olvasna; utal is erre Oravecz Imre a bevezetőben, bár tudja, hogy soha nem versenyezhet vele. De nem is kell versenyeznie, mert minden levél egyedi, nemcsak stílusban, hanem tartalmát tekintve is, és bár nincs szigorú kronológiai sorrend, mégis az olvasó összerakhatja az eseményeket, történéseket. A könyvet olvasva olyan érzése támad az embernek, mintha road movie-t nézne, hosszú utazást, vándorlást, sokszor pedig – talán éppen ezért – az olvasóra bízza Oravecz a helyszínek, személyek vagy történetek beazonosítását.

A szerző a mesélő is egyben, aki nyolc év történéseit tömöríti havi rendszerességgel írt levelekbe, amelyeket Amerikába küld barátjának, beszámolva a hétköznapi, éppen rendszerváltáson átesett magyarországi eseményekről, felidézve a korábbi amerikai életüket, és nem utolsósorban kifejtve a nehézségeket, amelyeket egyedülálló apaként él meg, feldolgozatlan családi traumákkal. A mesélés nem egysíkú, nem unalmas, állandóan más és más történések, karakterek jelennek meg, hétköznapi apróságok, amerikai körkép, de komoly politikai értekezések is helyet kapnak a levelek között, mindez a jövőre nézve biztató, élvezhető stílusban.

Bár a könyvnek nincs időrendi beállítása, mégis érzi az olvasó, hogy milyen irányba halad a történet, azaz az összefűzött események, amelyek a nagy USA-ból indulva egy kis magyarországi mátrai faluban érnek véget, ahol egy család története kezdődött, és ahol véget is ér. Közben végigjárjuk az amerikai hegyek kanyonjait, megismerjük a sivatagot és a nagyvárosokat, képet kapunk a mindennapokról, iskolai rendszerről, otthon- és hazakeresésről. Az elvágyódás és hazakívánkozás könyve ez, de hogyne vágyódna el valaki szülőföldjéről, amikor ősei Kanadától az Egyesült Államokig vándoroltak, új életet teremtve, majd Magyarországra visszatérve zárták le az utazást, az életutat. A rövid levelekben benne van a mesélő teljes érzésvilága, gyötrődései és bűntudata, a gyermekét egyedül nevelő apa döntéseinek érzelmi és realista következményei, amelyeket olykor könnyed, máskor megrendítő stílusban tár elénk az író. Mint például amikor a zsíros kenyérről ír Johnnak, aki valószínűleg sosem evett és nem is enne ilyesmit, amerikaiként nem ismeri a koleszterin és szénhidrát eme valóságát, mert a zsíros kenyérszeletek „hagymakarikákkal megrakva, többnyire olyanok egyszerűség, igénytelenség és szegénység iránti vágyódását fejezte ki, akik egyébként soha nem kényszerültek arra, hogy ilyesmit egyenek”.

A könyv végén, mintegy lezárásként egy kis magyarországi falu világát kapjuk meg, ahol a család ősei éltek, ahonnan merészen keltek útra, hogy a tengerentúlon keressék boldogulásukat, de ahová végül visszatértek. Elvándorlás és visszasodródás, emigrálás és otthonkeresés könyve ez, könnyed emlékekkel, történetekkel, de súlyos mondanivalóval és kérdésekkel: mi végett vagyunk a világon, és miért pont ott, ahol? És semmi sem zárhatná szebben ezt az emlékkönyvnek is nevezhető levelezést, mint a szülőföld iránti érzelmek kifejezése: „végleg eltűnünk erről a tájról, amely nélkül lehet ugyan élni, de nem nagyon érdemes.”

Bús Ildi
Forrás: olvasoterem.com