87

''A nép én vagyok''

Júdás és a Fekete Messiás – filmkritika

judas-es-a-fekete-messias-film

A tavalyi BLM (Black Lives Matter) demonstrációkon felbuzdulva Hollywood próbál felzárkózni az afroamerikai emancipációs fókuszú filmek gyártásában. A téma kapcsán a díjszezonra több címet is kaptunk. A művek többsége az 1960-as évekbe kalauzol minket, amikor a Fekete Párduc Párt javában tevékenykedett közössége jogainak erősítéséért.

Az ellentmondásos szervezet egyik emblematikus alakjáról, Fred Hamptonról készült Júdás és a Fekete Messiás sarkításoktól ugyan nem mentes, mégis rendkívül hiteles alkotás. Száraz tényközlése miatt nem lesz közönségkedvenc, cserébe elgondolkodtat minket a múlt és a jelen közötti párhuzamokról.

judas-es-a-fekete-messias-film

Shaka King rendező és csapata az amerikai társadalomban (máig) megbúvó rasszizmusról készítettek egy őszinte és realista mozit. Az országos hálózattal rendelkező Fekete Párduc Párt a ’60-as évek legnagyobb feketejogi csoportosulása volt. A 6 Oscar-jelölt film (kettőt meg is kapott) a mozgalom kalandos történetének talán legtragikusabb sorsú figurájáról, Fred Hamptonról (Daniel Kaluuya) szól. A csavar a sztoriban, hogy az eseményeket nem az illinoisi pártelnök nézőpontjából, hanem William O’Neal (LaKeith Stanfield) szemén keresztül látjuk. O’Neal-t egy éjszaka autólopáson kapják, ám az FBI-ügynök Roy Mitchell (Jesse Plemons) alkut ajánl neki: szabadon engedik, amennyiben beépül a Fekete Párducok közé. Feladata közel férkőzni Hamptonhoz, hogy a szövetségiek kiiktathassák a „legnagyobb nemzetbiztonsági fenyegetésként” aposztrofált pártot és annak regionális vezetőjét.

Ahogy az a cselekményből is kiderül, a készítők egy téglatörténetet mesélnek el, azonban mindezt megdöbbentően valósághűen teszik. Ez a realizmus nem meglepő, hiszen a munkálatokban az aktivista fia, ifjabb Fred Hampton is részt vett. Az egykori pártvezér családja egészen mostanáig nem engedte megfilmesíteni ezt a tragikus történetet a fájó emlékeik miatt. Hampton Jr. nem ismerhette apját, a történtekről is csak édesanyja elbeszéléseiből értesült, ezért ügyelt arra, hogy a készítők kellő tisztelettel állítsanak emléket példaképének.

judas-es-a-fekete-messias-film

Szerencsére a végeredmény nem emeli piedesztálra hősét, Daniel Kaluuya érzéki alakításával egy emberi karaktert alkotott, aki kész meghalni az általa képviselt értékekért és népéért, ugyanakkor kedvese, Deborah (Dominique Fishback) boldogulása is fontos marad a számára. Ez a dilemma pedig további drámaisággal fűszerezi románcukat. A mozgalmár karizmatikus személyiségét grandiózus monológjaival mélyítik, beszédjeit hallgatva akaratlanul is feltámad bennünk a forradalmi szellem, s szinte együtt kántálunk a vásznon kiáltozó tömeggel. Megértjük, hogy ez az ember hogyan volt képes egyesíteni a chicagói kisebbségjogi mozgalmakat egy Szivárvány Koalícióba, ezzel potenciális veszélyforrást teremtve a hatóságoknak.

Mindemellett a mű azt is bemutatja, hogy Bill O’Neal-nek mekkora megpróbáltatást jelentett szembefordulnia Hamptonnal, ám kettőjük viszonya mégsem lett rendesen kibontva, ami hiányérzetet kelthet a nézőben, hiszen a címválasztás is indokolta volna kapcsolatuk rétegzését. LaKeith Stanfield „Vad Bill”-t játszva mégis képes átélhetővé tenni karakterének vívódását. Rezdüléseiről lerínak a megbánás és a rettegés jelei. Az összeomlás szélére kerülő O’Neal sorsa annyira tragikus, mint amennyire elkerülhetetlen – nem véletlenül voltak esélyesek mindketten az aranyszobrocskára, briliánsan hozták saját karakterüket.

judas-es-a-fekete-messias-film

Rajtuk kívül Jesse Plemons Mitchell ügynöke kap árnyaltabb figurát, amint szembesül főnöke, J. Edgar Hoover (Martin Sheen) kegyetlen módszereivel. Megkérdőjelezi az FBI-igazgató döntéseit, ugyanakkor az állását és a kislányát féltő családapának muszáj végrehajtania felettese parancsait. Kevés képernyőideje ellenére is emlékezetes mellékszereplővé válik Plemons kiemelkedő színészi kvalitásainak köszönhetően. A mozi ugyan elég rossz színben tünteti fel a szövetségieket, de arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Fekete Párduc Párt karitatív kezdeményezései (pl. gyermekétkeztetés) és az afroamerikai lakosságért tett cselekedetei mellett egy szélsőbaloldali fegyveres csoportosulás, melynek megítélése még a fekete közösségen belül sem volt egyértelmű. Ennek tudatában máris érthetőbbé válik a hatóságok aggodalma, ám a film az előbbi információk ignorálásával kissé egyoldalúvá teszi saját perspektíváját.

A kiemelkedő alakításokon túl az eredeti és ál-archív felvételekkel keretbe foglalt alkotás másik bravúrja a már említett tényszerű történetmesélés. Csakhogy ez az elbeszélésmód a mű kárára is válik, mivel ezzel éppen dinamikus tempóját veszti el. A direktor inkább a tények megosztására fókuszált, mint a szórakoztatásunkra. A zsánertől a monotonitás ugyan nem idegen, de egy kreatív rendezői vízió sokat javíthat egy átlagos történelemleckén (elég csak Spielberg Schindler listájára gondolnunk). Figyelmünket szerencsére végig lekötik Sean Bobbitt magával ragadó képei. A chicagói éjszaka fényei és a tömegjeleneteknél használt kamerabeállítások mind hozzájárulnak egy feszült és baljós atmoszféra megteremtéséhez. Minden snitten érződik, hogy nagy a tét, s ahogy sodródunk az elkerülhetetlen végkifejlet felé, úgy hömpölyög velünk a filmmel tökéletesen rezonáló zenei aláfestés is.

judas-es-a-fekete-messias-film

A stáblista alatt felcsendülő buzdító melódia pedig olyan reményteli, hogy már-már elkezdünk hinni a romlott igazságszolgáltatási rendszer javíthatóságában. A letaglózó képsorok feledtetik velünk az elnyújtott játékidőt, mivel az események egyre érdekesebbé válnak az idő előrehaladtával. A csúcsponton a maffialeszámolást idéző vérengzés pedig nemcsak betetőzi az eddigieket, hanem még ijesztő színezetet is kap annak tudatában, hogy mindez valóban így zajlott le. A néző elképedten konstatálja, hogy 52 évvel ezelőtt még ilyeneket tehettek a rendőrök abban az Egyesült Államokban, amely mára az emberi jogok tiszteletben tartásának fő szószólójává vált.

Shaka King rendezése egy rendkívül izgalmas alapszituáció nem annyira emlékezetes feldolgozása, amely néhol döcögős, ellenben színészei és megragadó cselekménye miatt mégis dicséretre érdemes. Ez az életrajzi dráma nem próbálja újraértelmezni műfaját, de olyan témát boncolgat, ami ma rendkívül aktuális. A legkiábrándítóbb, hogy napjainkban ismét azok az indulatok vannak feltörőben, melyek már fél évszázaddal ezelőtt is jelen voltak. A kérdés csak az, lehet-e változtatni a generációkon át öröklődő ellenségeskedésen egy olyan országban, melynek polgárai még mindig nem képesek leküzdeni saját démonjaikat (vagy nem is akarják).

Vida Benjámin
Forrás: hetediksor.hu

2021.05.21