Valójában nem nagyon tudtak a meztic-német származású Frida Kahlo művészetével mit kezdeni, jelentőségét férje, az ünnepelt festő, Diego Rivera mögé helyezték. Meglepetésre 2016-ban a Két akt az erdőben című képe 8 millió dolláros eladási árával a legdrágább latin-amerikai műalkotás lett. Több mint hatvan év elteltével teljesen megváltozott az értékelése, képei dollármilliókat érnek. A belőlük áradó szenvedés, fantasztikus, ugyanakkor szorongást keltő művészi fantáziavilág rengeteg embert ejt rabul.

Széles körű ismertsége ellenére életműve kicsi, körülbelül 250 művet alkotott, ebből 140-150 festmény (múzeumban 44, magángyűjtőknél 78). Képeinek több mint a fele (pontosan 55) önarckép. „Azért festem meg önmagamat, mert gyakran vagyok egyedül, és magamat ismerem a legjobban” – vallotta Frida. A festészet számára időtöltésnek indult, később az élete lett. Mindenféle helyzetben ábrázolta magát a születésétől az elképzelt halálig. Legtöbb képen az arca maszkszerű, szinte semmiféle érzelmet nem tükröz, csak a háttérben látszódó táj árulkodik pillanatnyi lelkiállapotáról, az igazi mondanivalóról, az alakját körülvevő tárgyak, állatok pedig jelképes értelmet hordoznak. Számos elemet vesz át a mexikói népművészetből. Rivera a „nemzeti művészet zászlóvivőjeként” tekint rá, „aki szorosan kötődik, képmutatás és esztétikai elfogultság nélkül, (…) önmagáért vonzódik ehhez a valódi népművészethez.” Kölcsönzött a névtelen művészek fogadalmi képeiről, ihletet merített a prekolumbiánus kultúrából és a 19. századi mexikói portréfestészetből is, melyek színvilágára is erős hatást gyakoroltak. Nemzeti érzülete önarcképein is tetten érhető a háttérben megjelenő növény- és állatvilág jellegzetes elemeiben: kaktuszok, esőerdők zöldje, vulkanikus sziklák, papagájok, majmok és itzcuintli kutyák, a kedvenc háziállatok, melyekkel magányát megosztotta.

Az Önarckép tövises nyaklánccal és kolibrival (1940) című műve nem sokkal azután készült, hogy 1939 decemberében kimondták válását Riverától. Egyik legtöbb szimbólummal telített alkotása. Kifejezéstelen arccal néz szembe velünk, mint egy prekolumbián szobor. Öltözéke egyszerű, díszítetlen fehér ing, akár a mártírok leple. Ezt az érzést erősíti bennünk a nyakát körbeölelő töviskoszorú, amely mint egy rebozo (Latin-Amerikában hagyományos többfunkciós sál: lepel, kendő, gyerekhordozó stb.) fedi a vállait. Az élettelennek tűnő apró kolibri széttárt szárnyakkal, medálként függ a töviseken. A mexikói hagyományban a szerelem varázserejű talizmánja, ugyanakkor Vicilopocstli, a háború azték istenének is a jelképe, utal arra a csatára, melyet Kahlo vívott meg. A művésznő többször jelenik meg a házában tartott nagy szemű, hosszú karú pókmajmok társaságában. Itt a jobb vállánál szöszmötölő Caimito de Guayabal (Rivera ajándéka) egyszerre közönyös és gazdájával rokonszenvező. A bal vállánál lapuló fekete macska mintha a kolibrit lesné. Fontos elem a Frida hajában ékszerként ragyogó pillekönnyű pillangók és közelében repdeső szitakötők jelenléte, a megváltó optimizmust képviselik, a „minden elmúlik egyszer” ígéretét hordozzák. Háttérben a buja növényzet az élet, az örök körforgás megtestesítője.

Frida mindig ragaszkodott ahhoz, hogy pontosan úgy fesse meg az életet, ahogy az van, így a fantáziavilág elemei rendkívül naturisztikus hűséggel szerepelnek művein. Ugyanígy ábrázolja magát szívfájdító jelentekben, például a kórházi ágyon fekve, vetélése után, vagy megsebzett szarvasként, törött gerinccel, reménytelenül. Gyermekbénulás, buszbaleset, rengeteg kórházban töltött idő, műtétek, gyermektelenség tragédiája – valójában szenvedéssé tették egész életét. Nincs még egy művész, aki ennyire mélyen és őszintén vallott volna az emberi lét kuszaságáról, kaotikusságáról, tragédiáiról. Ahogy Diego Rivera fogalmazta, „egy nő se varázsolt korábban olyan kínzó költészetet a vászonra, ahogy azt Frida tette”. Színes, látványos alkotásai, „higgadt kegyetlenségű” ábrázolásmódja, női témaválasztásai, modern életvitele és egzotikus megjelenése együttes eredményeként mára elképesztően népszerűvé lett, életműve senkit sem hagy hidegen, akaratán kívül ikonná vált.

SzaSzi

Forrás: 
Andrea Kettenmann: Frida Kahlo, 1907-1954: Fájdalom és szenvedély, Köln – Budapest, 2003.
Gerry Souter: Frida Kahlo: A tükör mögött, Bp. 2007.
Sophie Collins: Kahlo, Bp. 2019. (Info + grafika)
fridakahlo.org
ekultura.hu

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.