Az ismerőseid tudják rólad, hogy lakásnyi a könyvtárad. Hogyan kell ezt elképzelni?

Nekem természetes a könyves közeg. Építkezéskor nem volt kérdés, hogy a dolgozószobám egyben könyvtárszoba is lesz. De ezt már kinőttük, így a konyha és a fürdő kivételével szinte minden helyiségben tartunk könyveket. 

Emlékszel még valamelyik korai meghatározó könyves élményedre?

A könyvszeretetem már gyerekkoromtól megvan. A szüleim a lehetőségekhez mérten igyekeztek beszerezni könyveket, rendszeresen olvastak. A nagypapám egy egyszerű parasztember volt, de nagyon érdekelte a történelem. Nála találkoztam először a Tolnai világtörténelme (szerk. Mangold Lajos és Horváth Cyrill, a szerk.) vaskos kötetével. Örültem, amikor nézegethettem a csodálatosan szép illusztrációkat, főleg a katonákat, csatákat, mert gyerekként mi is mindig katonásdiztunk. Nagypapa időnként az is megengedte, hogy zsírpapírra átrajzoljak egyet-egyet.

Meg tudod fogalmazni, mit jelent számodra a könyv?

Azt hiszem, mindent. Egyrészt műtárgyként jelenik meg előttem, főleg, mióta én is készítek könyveket, és tudom, mennyi munka van a létrehozásukkal. Másodszor megjelenik mint tartalom, tudás, élmény. Harmadszor pedig megjelenik maga az alkotó. Szerencsére jó néhány szerzővel találkozhattam, így sok művet tudok konkrét személyhez kötni. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a könyvek az intelligencia fokmérői. Most, hogy többen otthonról dolgoznak, mintha fontossá válna, hogy mi jelenik meg a hátuk mögött. Divatba jöttek a könyvek mint olyan dekoráció, amely az intellektus kifejezője. Amerikában már kitalálták egy áruháznál, hogy meg lehet rendelni, milyen könyveket szedjenek össze és vigyenek házhoz a háttérpolcra például egy online konferenciához. A könyv még mindig érték.

Korábban elárultad, hogy az Apáczain, a tanítóképzőben végeztél, és könyvtár speckollra (speciális kollégium, a szerk. ) is jártál. Megmutatkozik ez nálad otthon? Van valamiféle rendszer a polcokon? Milyen könyveket gyűjtesz?

A klasszikus könyvtári rendszerezést nem használom, mert ahhoz be kellene „szakozni” (szakrendbe sorolni, a szerk.) az összes könyvet, és ez hatalmas munka. Természetesen van rendszer, a dolgozószobámban a fotográfiai szakkönyvgyűjteményem kapott helyet, körülbelül 1500-2000 dokumentum. Ami ide nem fért már be, az a lakás többi részébe került. A „mutatósabbak” és a saját, illetve közreműködésemmel készültek a nappalit díszítik, a regények pedig a hálószobában találhatók.

Vannak-e kedvencek, preferált műfajok?

Kikapcsolódásként nagyon szeretem például a skandináv krimiket, korábban Lőrincz L. László regényeit. Kisebb gyerekként járt nekem a Mozaik, egy képregénysorozat kalandos történetekkel. Remélem, majd az unokám is megkedveli, mert összegyűjtöttem és eltettem. Középiskolás koromban alakult ki a krimi és a kalandregény utáni érdeklődésem. Imádtam Rejtő Jenő stílusát, szerintem remekül meg lehet filmesíteni, ha megtalálják hozzá azokat az arcokat, akiket ő leír. Ma is szórakoztat, hosszabb utazás közben például hangoskönyvről hallgatom a műveit. A történelmi témák is foglalkoztatnak, és rengeteg az Erdélyről szóló irodalmam. Barátságok kötnek oda, egyiküktől, Dezső László fotóművésztől – mivel nyomdája van – sok könyvet kapok, olyanokat is, melyek itthon nem kaphatók, így egy rendkívül szép Erdély-gyűjteményem jött össze. A szakkönyvek a szakma miatt fontosak, mert ahogy mondják, a jó pap is holtig tanul, fontos tájékozódni.

Jut időd olvasni? Jellemző, hogy mikor és hol olvasol?

Arra mindig jut idő, mert én cipelem magammal a könyvet, és amikor csak lehet, előveszem. Most is így vagyok az Itáliai Reneszánsz című, kellemesen vastag könyvvel az orosz Leonyid Batkintól. Izgalmas dolgokat fedezek fel benne. Közben mást is forgatok, például ha megjelenik egy könyv a fotográfiáról, azt megveszem, mert kíváncsi vagyok, hogy mit írnak, megnézem fotós szemmel, könyvészetileg, tördelésileg. Mindig találok olyan dolgot, amin érdemes elgondolkodni. Fogékonynak kell lenni az újra.

Tanítónak készültél, hogyan lett belőled fotóművész?

Egy tanévet azért dolgoztam iskolában, fél évet mint napközis tanító és osztályfőnök, felet pedig oktatástechnikusként. Fényképezőgép már gyerekkoromban is volt otthon, mert édesanyám remek amatőr fotós volt, aki imádta megörökíteni a családot. Sőt, én már akkor találkoztam a komolynak számító tükörreflexes géppel. Hetedikben kaptam az első kis gépemet, a ballagási pénzemet pedig összeraktam, és megvettem az első komolyabbat és hozzá laborfelszerelést. Korábban régész szerettem volna lenni, de egy baleset miatt korlátozottá vált az egyik szemem látása, ezért más irányba indultam. A Kazinczy Gimnázium kémia-biológia tagozatán folytattam, ez volt akkor a fiú osztály. Műveltségből jó alapozást kaptam, a kémia pedig az analóg fotográfia korszakában sokat jelentett. Utána sem akartam Győrből elmenni, a zeneművészethez nem volt közöm, a műszaki irány nem vonzott, így maradt a tanítóképző. Az itt szerzett műveltséggel később is sokat tudtam kezdeni, mellette végig fotóztam. Oktatástechnikusként kerültem a pályára, de 1986-ban, amikor a Kisalföldnél megvették az első offset nyomdagépeket, akkor oda pályáztam, és egészen a rendszerváltásig dolgoztam ott. Akkor sokakkal együtt kirúgtak, annak ellenére, hogy korábban több díjat is nyertem. Egy soha vissza nem térő korszak kezdődött. Győr összes induló lapjának az alapításában részt vettem, igaz, ez nem tartott hosszú ideig. Végül úgy döntöttem 1993-ban, hogy szabadúszó leszek.

Saját magad is több kötetet publikáltál már. Melyikekre vagy a legbüszkébb és miért?

Már a 32. könyv jelenik meg, ami az én objektívemen keresztül született. Igaz, a legutóbbi, a Győri képeskönyv még a nyomdában van, a közönség még nem láthatta. Ez életem egyik fontos darabja, mert Győrről még soha ilyen teljességgel nem készült kötet, ez a győri emlékművek tárháza. Egy hároméves komoly munka eredménye, amiről azt gondoltam, hogy a képeket meg kell komponálni, a fények segítségével visszaadni azt, hogy az alkotásoknak, szobroknak lelke van. A 2005-ben megjelent Vallomások képekben – Városom Győr című sem volt szokványos, ott is arra törekedtem, hogy többet mutassak, főleg a kultúrából, építészetből. Négynyelvű kiadás lett, ami addig nem volt divat. Több munkám szól a Kisalföld, sőt a Nyugat-Dunántúl kulturális és természeti értékeinek bemutatásáról. Elkészítettem a Bakony-könyvet (A Bakony, Rómer Flóris nyomában, 2013). Rómer egy hónap alatt tette meg ezt az utat, de képileg ez négy évszak. Az előző ilyen típusú munka 1973-ban jelent meg Reismann Jánostól. Gondoljuk meg, azóta mennyit változott csak a technika! A Győri Egyházmegye Kincseiről készült sorozat is a szívem csücske, ez is hiánypótló lett.

Voltak különleges felkéréseid, vagy olyanok, amelyek esetleg a határaidat feszegették?

A győri püspöki portrégaléria műtárgyainak hű másolatait elkészíteni egyedi feladat volt. Több mint negyven festményt kellett reprózni, egy nagy teljesítményű professzionális nyomtatón vászonra nyomtatni. Húsz éve fotózok műtárgyakat, Győrben majdnem az összes múzeumi gyűjteményt végigfényképeztem már. Számítottam rá, hogy az eredeti és a másolat között minimális lesz a különbség, viszont a püspök úr meglepődött, hogy ezt a színvonalat itt Győrben is tudjuk produkálni. Különleges volt az is, amikor a felújítás alatt álló pannonhalmi bazilikát kellett megörökítenem. Egyszeri és megismételhetetlen lehetőséget kaptam olyan fotók elkészítésére, amit sem előttem nem csináltak, sem utánam nem fognak, hiszen nem valószínű, hogy az épületet újra felállványozzák mostanában. Igazán művészi munkáim is születtek. Először Villányi Laci keresett meg, hogy készítenék-e a verseihez képeket, ebből született a Győri idők (2013), majd ő általa ismertem meg Juhász Attila győri költőt. 2017-ben a Tenger csend c. albumomhoz válogatott képeimet neki mutattam meg, hogy megihletik-e. Hamarosan egy versciklussal válaszolt, és elkezdődött a közös munka.

Büszke vagy a lokálpatriotizmusodra, ez nem csak áthat, hanem képileg is megmutatod. Ezen kívül például a Győri Balettet is fotózod, sőt korábban is voltak sportfotóid. Melyik területet szereted leginkább?

Ha te tudod, hogy mit akarsz csinálni, teljesen mindegy, hogy mit fotózol. Ezt a tanítványaimnak is mindig elmondom. Meg kell tanulni a fényt kezelni, a többi technikai részlet. Egyébként, amikor én kezdtem a pályát, még nem volt specializálódás, mint nyugaton. Én már majdnem mindent fotóztam, esküvőtől a temetésig, és igazából a fénnyel elmondani dolgokat, ezt imádom.

Fotósként Európa jelentős részét bejártad, például végigfotóztad a csodálatos Barcelonát, de Kínába is eljutottál. Van még olyan szeglete a világnak, ahová fotósként szeretnél eljutni?

A Tűzföld és talán Alaszka. A vadabb vidékek érdekelnek, azok a helyek, ahová a tömeg nem jár. Emiatt például nyaralni is szeptemberben szoktam. Imádom a Balkánt is, tíz éve járok a Tarára, Szerbiába. Könyv is született belőle. Sajnos a járványhelyzet több lehetőséget elvitt.

A könyvszerkesztői munka hogyan jött és mit jelent neked?

Élvezem. A 90-es években is foglalkoztam tipográfiával, de a fotózás mellett nem futotta az időmből, ezt a szakemberekre hagytam. Sokat tevékenykedtem ezzel, és hál’ istennek jó atyamesterre akadtam, Lakatos Gy. Lászlóra, aki mindig segített továbblépni. Tőle elleshettem fortélyokat, módszereket a közös munkáink során.

Tanítod a szakmát, és rengeteg szakmai szervezetnek vagy a tagja. Fontos számodra a másokkal való kapcsolat, együttműködés?

Amikor elhagytam a pedagógus pályát, nem gondoltam volna, hogy visszatérek. De a 90-es évek közepén a művészeti szakközépben voltam óraadó, később a tanítóképzőn is, ami jóleső érzés volt, hiszen onnan indultam. OKJ-s képzésekre is rendszeresen hívtak, az elmúlt tíz évben körülbelül ötszáz embert képezhettem ki. Szeretek tanítani, és tudom is, hogy mit tanítsak, mit adjak tovább. Húsz éve vezetek workshop-okat is, amikor egy-egy célfeladatra viszek el fotósokat. Remélem, hamarosan újból sikerül majd ezeket beindítani. Ezek fontosak nekem. Megjegyzem, ezt mind nem lehetne egy jó családi háttér nélkül csinálni. A feleségem Ildi és a gyerekek is mindig elviselték az ezzel járó távolmaradásomat.

A kütyüink által már mindenki lehet egy kicsit fotós. Erről mi a véleményed?

A technikai haladást nem lehet megakadályozni, de ha a kompozíciót nézed, az átlag fényképek most is éppen olyan rosszak, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Jogosítványt is bárki szerezhet, de attól még nem lesz belőle Forma-1-es pilóta. A technikai részt – amelyhez valamikor nagyon komoly szakmai tudásra volt szükség – maga az eszköz biztosítja. Például drónos felvételt bárki készíthet (engedéllyel), de egy légi felvétel elkészítése valamikor komoly előkészítést igényelt, szakmai kihívás volt. Kellett megfelelő repülő, pilóta és pénzes megrendelő. Az eszköz mellé azonban „látást” nem kapni a boltban.
Manapság a gyártók beletesznek a készülékekbe mindenféle szűrőket, hogy csábítóbb legyen a termék, így olyanok is elkezdenek fényképezni, akiknek ez az analóg világban meg sem fordult volna a fejében. Kattintanak, és azt hiszik, ezzel kész. Pedig a digitális technika ugyanolyan utómunkát igényel, mint régen az analóg időszakban, csak most nem a laboratóriumban töltjük el azt az időt, hanem a számítógép előtt. Sajnos a Photoshopnak lett egy pejoratív értelme. Persze „vak tyúk is talál szemet”-alapon is lehet jó fotót készíteni, de a fotográfia nem erről szól. Ez egy szakma, meg kell tudni oldani feladatokat, ehhez pedig látásmód kell. Van egy képem a Taráról, amely a könyv elején is szerepel, egy kis fa a nagy fák között. Ez vakuval készült, de ennek nem szabad látszódnia, olyan, mintha besütne a nap, ezt szerettem volna elérni. A kép a nemzeti park jelképe lett, a szerb környezetvédelmi minisztérium falán is látható. A művészi értéket kell előhívni a dolgokból, úgy, hogy azt a laikus is lássa.

SzaSzi

Fotógaléria: Szabó Béla fotóiból

14 kép

 

A sorozat korábbi cikkei:
1. rész: A saját olvasmányélménynek nincs határa – Interjú Kocsis Rozival
2. rész: "Minden könyvemnek saját története van" – Interjú Lanczendorfer Zsuzsannával
3. rész: Könyvek, gyöngyök, és… csavarkulcs? – Interjú Kokas Évával
4. rész: ''A könyveknek saját személyiségük és sugárzásuk van'' – Interjú Maszlay Istvánnal
5. rész: ''A könyv mindennapi táplálék… az olvasás személyes belső utazás'' ‒ Interjú Rákász Gergellyel
6. rész: A báb nem korosztály, hanem műfaj – Interjú Markó-Valentyik Annával
7. rész: ''Mint a tűzifa egy téli napon, visszaadják az egykori nyári napok melegét'' – Interjú Lebó Ferenccel
8. rész: ''A mese csak akkor él, ha mesélik!'' – Interjú Zalka Csengével
9. rész: ''A könyv az otthonosság fokmérője is'' – Interjú Bajzát Zsuzsival