Érdekes módon 8 éve hallgat már az osztrák írók új nemzedékéhez tartozó Thomas Glavinic, akinek 2013-ban jelent meg eddigi utolsó regénye (Das größere Wunder). A korábban taxisofőrként és reklámszövegíróként is dolgozó szerző első kötetéért (Carl Haffners Liebe zum Unentschieden) több díjat is bezsebelt 1998-ban, harmadik könyvéért pedig (közben volt még a Herr Susi) már a bestsellerlistákra is felkerült: A kamerás gyilkos (Der Kameramörder, 2001) a kritikusok elismerését is kivívta, és Friedrich-Glauser-díjat nyert vele.

„Megkértek, hogy írjak le mindent.” A Linz közelében élő Wagner házaspár húsvétkor Stájerországba utazik meglátogatni egy baráti párt. Régen találkoztak utoljára, ám felszabadultnak ígérkező hétvégéjükbe a tévéhíradó rondít bele, ahol döbbenetes szenzációként közlik, hogy egy ismeretlen tettes magával csalt két gyereket, és különböző fenyegetésekkel arra kényszerítette őket, hogy öngyilkosságot kövessenek el mindent rögzítő kamerájának optikája előtt, a felvételt pedig egy kereskedelmi televízió készül lejátszani. A négy barát ettől kezdve képtelen koncentrálni a húsvéti kikapcsolódásra, szinte egymást hajszolják bele a nyomozás újabb és újabb fejleményeinek megismerésébe, s amikor kiderül, hogy a gyilkos utáni hajsza pontosan arra a környékre koncentrálódik és szűkül, ahol éppen ők tartózkodnak, már képtelenek kivonni magukat a fejlemények alól.

Thomas Glavinic nem csupán egyes szám első személyben közvetíti az eseményeket az olvasó felé, egész egyszerűen – nem kínálva számára más perspektívát – a főhős nézőpontjába, mentális és emocionális centrumába helyezi őt. Kizárja ezzel a racionális külvilágot, és ritkán választott koncepció mentén nem a cselekmény gyorsításával fokozza a feszültséget, hanem a „főhős” érzelmi-gondolati állapotának szélsőségek felé történő eltolásával. Miközben a nyomozás területe gyakorlatilag koncentrikusan szűkül, pontosan a meglátogatott baráti házaspár rezidenciáját állítva fókuszba, úgy simul lassan egymásra az olvasói aspektus és a külső látószög lencséje, hogy a gyújtópontban megkapjuk azt a történeti csavart (a végső „megoldást”), amely az első mondattól kezdve ott kiáltozott a tudatunk mélyén. „Megkértek, hogy írjak le mindent.”

A kamerás gyilkos olvasói megítélése meglehetősen vegyes. A szerző szándékosan dolgozik olyan „hibákkal”, amelyek – kizökkentve és idegesítve a befogadót – a normalitást sértik (teljesen jelentéktelen momentumok elnyújtott ábrázolása, felületes és zökkenőkkel megírt dialógusok, tehetetlenséget sugalló cselekmény-üresjáratok), hiszen pontosan erről van szó. Még véletlenül sem egy kiegyensúlyozott, egészséges elme érzékelésén keresztül követjük az eseményeket, éppen ellenkezőleg. Mindezeken túl Glavinic a szöveti mélységben (elvonatkoztatva a sarkítottan szubjektív nézőponttól) jelzi a perszonális kapcsolatok kiüresedését, a média lelket torzítani képes befolyását, az emberi közösségek jelenkori válságát.

A regényből 2010-ben filmfeldolgozás készült osztrák-svájci-magyar koprodukcióban, Robert-Adrian Pejo rendezésében: a nálunk Látogatás címet kapott moziban Gryllus Dorka játssza az egyik főbb szerepet. Thomas Glavinic könyve összességében olyan sodró „anti-nyomozati” napló, amely az üldözött világába enged betekintést, és ahol talán nem mellékesen nyomaszthat a konklúzió, mely szerint a normálisnak érzékelt értelmi-érzelmi állapotok rettenetes mélységeket képesek leplezni, sőt mit több, „fedezni”.

Szilvási Krisztián