84

Thomas Glavinic: A kamerás gyilkos

Szilvási Krisztián könyvkritikája

thomas-glavinic-a-kameras-gyilkos

Az egyes szám első személy remek írói eszköz. Ahhoz is, hogy közel hozzon, de ahhoz is, hogy távol tartson. Ahhoz meg főképp, hogy fájdalmas részletességgel, tűéles realizmussal követhessük az eseményeket, miközben fogalmunk sincs a lényegről. Thomas Glavinic pontosan erre használta fel ezt.

Érdekes módon 8 éve hallgat már az osztrák írók új nemzedékéhez tartozó Thomas Glavinic, akinek 2013-ban jelent meg eddigi utolsó regénye (Das größere Wunder). A korábban taxisofőrként és reklámszövegíróként is dolgozó szerző első kötetéért (Carl Haffners Liebe zum Unentschieden) több díjat is bezsebelt 1998-ban, harmadik könyvéért pedig (közben volt még a Herr Susi) már a bestsellerlistákra is felkerült: A kamerás gyilkos (Der Kameramörder, 2001) a kritikusok elismerését is kivívta, és Friedrich-Glauser-díjat nyert vele.

Megkértek, hogy írjak le mindent.” A Linz közelében élő Wagner házaspár húsvétkor Stájerországba utazik meglátogatni egy baráti párt. Régen találkoztak utoljára, ám felszabadultnak ígérkező hétvégéjükbe a tévéhíradó rondít bele, ahol döbbenetes szenzációként közlik, hogy egy ismeretlen tettes magával csalt két gyereket, és különböző fenyegetésekkel arra kényszerítette őket, hogy öngyilkosságot kövessenek el mindent rögzítő kamerájának optikája előtt, a felvételt pedig egy kereskedelmi televízió készül lejátszani. A négy barát ettől kezdve képtelen koncentrálni a húsvéti kikapcsolódásra, szinte egymást hajszolják bele a nyomozás újabb és újabb fejleményeinek megismerésébe, s amikor kiderül, hogy a gyilkos utáni hajsza pontosan arra a környékre koncentrálódik és szűkül, ahol éppen ők tartózkodnak, már képtelenek kivonni magukat a fejlemények alól.

Thomas Glavinic nem csupán egyes szám első személyben közvetíti az eseményeket az olvasó felé, egész egyszerűen – nem kínálva számára más perspektívát – a főhős nézőpontjába, mentális és emocionális centrumába helyezi őt. Kizárja ezzel a racionális külvilágot, és ritkán választott koncepció mentén nem a cselekmény gyorsításával fokozza a feszültséget, hanem a „főhős” érzelmi-gondolati állapotának szélsőségek felé történő eltolásával. Miközben a nyomozás területe gyakorlatilag koncentrikusan szűkül, pontosan a meglátogatott baráti házaspár rezidenciáját állítva fókuszba, úgy simul lassan egymásra az olvasói aspektus és a külső látószög lencséje, hogy a gyújtópontban megkapjuk azt a történeti csavart (a végső „megoldást”), amely az első mondattól kezdve ott kiáltozott a tudatunk mélyén. „Megkértek, hogy írjak le mindent.

A kamerás gyilkos olvasói megítélése meglehetősen vegyes. A szerző szándékosan dolgozik olyan „hibákkal”, amelyek – kizökkentve és idegesítve a befogadót – a normalitást sértik (teljesen jelentéktelen momentumok elnyújtott ábrázolása, felületes és zökkenőkkel megírt dialógusok, tehetetlenséget sugalló cselekmény-üresjáratok), hiszen pontosan erről van szó. Még véletlenül sem egy kiegyensúlyozott, egészséges elme érzékelésén keresztül követjük az eseményeket, éppen ellenkezőleg. Mindezeken túl Glavinic a szöveti mélységben (elvonatkoztatva a sarkítottan szubjektív nézőponttól) jelzi a perszonális kapcsolatok kiüresedését, a média lelket torzítani képes befolyását, az emberi közösségek jelenkori válságát.

A regényből 2010-ben filmfeldolgozás készült osztrák-svájci-magyar koprodukcióban, Robert-Adrian Pejo rendezésében: a nálunk Látogatás címet kapott moziban Gryllus Dorka játssza az egyik főbb szerepet. Thomas Glavinic könyve összességében olyan sodró „anti-nyomozati” napló, amely az üldözött világába enged betekintést, és ahol talán nem mellékesen nyomaszthat a konklúzió, mely szerint a normálisnak érzékelt értelmi-érzelmi állapotok rettenetes mélységeket képesek leplezni, sőt mit több, „fedezni”.

Szilvási Krisztián

2021.05.10